16. The End.

16.FEJEZET

EPILÓGUS

Kedvetlenül lapoztam a vaskos könyvben még egyet előre. Annyi mindent kellett megjegyeznem, hogy a fejem is megfájdult már egy ideje. Elterültem az ágyon, hogy tartsak egy kis szünetet, amikor Min a lábamra csapott az egyik kezében tartott dossziéval.

- Csak 5 perc pihenőt adj, mindjárt kifolyik a szemem. – panaszkodtam és látványosan dörzsölgetni kezdtem a szemhéjamat. Hamarosan éjfélt üt az óra, én pedig még mindig a jogi könyvem felé görnyedve tanultam a holnapi államvizsgámra. Ez az utolsó akadály, ezután hivatalosan is ügyvéddé válok.

- Még nézd fél órát, aztán alszunk rendben? – próbált velem alkudozni. Hatalmas sóhaj keretében beadtam a derekam.

- Nem ülnél le mellém addig? – néztem rá nagy szemekkel. Megpaskoltam magam mellett a paplant, ezzel akartam tudtára adni, hogy üljön le. Helyet is foglalt mellettem, így a lábára hajthattam a fejem. Magamhoz vettem a tankönyvemet és olvastam. Min szintén olvasott, biztosan a legújabb ügyéhez tartozó aktát.

Nem is emlékszem mikor aludtam el, már csak az ébresztőóra hangjára keltem fel. Ideges voltam a közelgő vizsgámat illetően ezért nagyon hamar kipattantam az ágyból. Min sokkal kevésbé volt izgatott. Elvitt a tanszékhez, majd el is hozott miután letettem a vizsgámat sikeresen. Annyi éven át álmodoztam erről a pillanatról, ezért esett nehezemre elhinni, hogy végre elérkezett. Min a kocsijának támaszkodva várt rám, én pedig nagy vehemensséggel öleltem meg az egy fejjel magasabb barátomat. El sem kellett mesélnem, hogyan ment a vizsga, ez már magában mindent elárult. Szorosan a karjaiba zárt és adott egy puszit a fejem tetejére.

- El szeretnél menni, meglátogatni az apád? – szólalt meg Min, amikor beültünk a kocsiba. Némán bólintottam. El akarom mondani neki, milyen életem van. Hogy jól élek és egészséges vagyok.

Most járok itt az óta először, mióta elmondta, hogy többet ne jöjjek ide. Én még is itt vagyok és várom, hogy a 435b sorszámú férfit elém vezessék, aki az apám.

- Jól meg vagy? Nincs szükséged semmire? – tettem fel a kérdéseket, de az apám csak megrázta a fejét. Mivel nem vártam, hogy megszólaljon én kezdtem el neki mesélni.

- Ma letettem az utolsó vizsgámat is. Hivatalosan is ügyvéd lettem. Anya egy hónapja átesett a szemműtéten egy Ausztráliai kórházban, mivel nekem nem volt pénzem Min fizette ki. Azt mondják szépen javul. Mint látod befestettem a hajamat, gondoltam kipróbálok valami újat. Nem tudom, hogy tetszik-e. – zavartan csavargattam az egyik tincsemet. Nem tudom, mit mondhatnék még.

- Nem a te színed, de inkább most próbáld ki, mint 70 évesen. – szólalt meg apa. Megfogtam az asztalon összekulcsolt kezeit és rámosolyogtam.

- Hiányoztál.

------------------------------------------------

Sziasztok, kedves olvasóim! Köszönöm azoknak, akik végig követték a történetet és valamilyen formában nyomot hagytak a blogon. Az utolsó pár résznél nem nagyon tartottam magam a határidőhöz, amit sajnálok, de végül is befejeztem. Remélem tetszett nektek ez a kis fikció és ezáltal, akár kedvet kaptatok a dráma megnézéséhez, én nagyon tudom ajánlani.

Meg szeretnélek kérni titeket, hogy hagyjatok egy kommentet az utolsó bejegyzés alatt, nagyon sokat számítana nekem. Köszönöm, hogy velem tartottatok!

13. I think I’m tired of being trapped inside.

13.FEJEZET

- Cha Ji An? Il Seon vagyok, tudnánk találkozni?

- Áh, persze. Valami baj van? – aggodalmaskodott a lány a telefonban.

- Csak szeretnék beszélgetni veled valamiről. Nem olyan fontos. – mondtam kissé elbizonytalanodva. Idegesen rágcsálni kezdtem a számat. Hallani akarok valamit tőle, de egyben félek is, hogy mi lesz a válasz a kérdésemre.

- Most elég közel vagyok, szóval egy órán belül odaérhetek. Megfelel? – kérdezte kedves hangon a rendőrnő.

- Persze, hívj, ha a közelbe érsz, és akkor beülhetünk valahova. – ajánlottam. Cha Ji An belegyezően hümmögött majd bontottuk a vonalat. Épp mikor elemeltem a fülemtől a telefont Min lépett be a szobába.

- Te reggelit készítettél? – néztem rá sűrű pislogások közepette. Mintha zavarba jött volna, kissé lehajtott fejjel tette le a megpakolt tányért az ágyra. Halvány mosoly bujkált a szám szélén, imponáló volt ez az apró kedvesség. Valami, amire nem számítottam volna soha tőle. – Köszönöm. – mosolyogtam rá és közelebb araszolva hozzá puszit nyomtam az arcára. Most először véltem felfedezni elrejtve egy mosoly félét az ábrázatában. – Már azt hittem nem is tudsz mosolyogni. – cukkoltam tovább a védőügyvédet.

- Egyél. – válaszolt tömören, de a hangjában nem volt hűvösség. Nem volt távolságtartó, csak kicsit zavarodottnak tűnt.

- Bemész dolgozni? – ragadtam meg az ingujját, mielőtt még távozhatott volna a szobából. Bólintott. – Legyél óvatos. – kértem tőle. Felém fordult és hüvelykujjával végigsimított simított a csuklómon.

- Ha hazajöttem folytatjuk a korábbi beszélgetést. – mondta nyugodt hangon, majd eltűnt a küszöböt átlépve. Türelmetlenül lézengtem a házban, amíg vártam Ji An üzenetét. A ház minden zugát sikerült kitakarítanom, már nem maradt semmi, ami lefoglalta volna a gondolataimat, ezért is örültem annyira, amikor végre a telefonomon megjelent egy új üzenet. Mivel Min elment taxit kellett rendeljek a házhoz, ami elvitt a belvárosba. Cha Ji An integetve üdvözölt majd mikor közel értem hozzá magához ölelt akár egy régen nem látott barátot. Egy kávézó teraszán lévő asztalhoz ültünk le.

- Szóval miről akartál velem beszélni? – érdeklődött a lány bájos mosollyal. Ám mikor megemlítettem egy bizonyos nevet a mosoly ráfagyott az arcára.

- Jun Yeong-ot el fogjuk kapni hamarosan. Kerül, amibe kerül, de ezt az ügyet le kell zárni. – a hangom magabiztosan csengett habár még nem volt haditervünk, mindketten éreztük a jövő befolyását, aminek a súlya ólomnehezékkel húzta a vállunkat terhelve.

- Nem szabadna ezen dolgoznod. Ha másnak nem is, neked tudnod kéne, hogy az az ember bárkivel kerül kapcsolatba ott fájdalmat hagy maga után. Nem szabadna ennyire belefolynod a dolgokba.

- Nem vagyok kívülálló. Az apámért teszem. Még ha egy igazi szemétláda is, akkor is az apám és nem akarom, hogy az a szörnyeteg továbbra is a bábjaként rángassa. Igazán megérthetnéd az érzéseimet, a te apád is miatta szenvedett.

- És még is milyen segítséget vársz tőlem? – láttam a szemben ülő lányon, hogy nincs ínyére a téma, még is meg kell kérnem valamire.

- Azt szeretném kérni, hogy deríts ki mindent egy Kim Sue nevű nőről. – mondtam, majd elővettem a táskámból egy fényképet és Ji An elé csúsztattam az üveg asztalon.

- Ki ő? – kérdezte, majd felvette a fényképet és tanulmányozni kezdte a rajta szereplő asszonyt.

- Az édesanyám.

Felpillantott a képről és zavarodott tekintetét fúrta bele az enyémekbe. Kifújtam a bent rekedt elhasználódott levegőt, majd megszólaltam:

- Nem tudok róla sok mindent mivel apa nem árult el nekem fontos részleteket, és amiket mondott róla, az is hazugság volt. Amennyit megtudtam, hogy egy bizonyos, Oh Gu Tak nevű férfinak volt az osztálytársa, akivel az egyetemen jogot tanult és ügyész lett belőle. De ebben sem vagyok biztos.

- Min tud róla, hogy találkozunk? – kérdezett rá.

- Nem említettem. Ami azt illeti róla is szerettem volna beszélni.

- Mi történt? Csinált valamit? – az arca aggodalommal telt meg, de próbált higgadt maradni. Igaz is, ő már sokkal régebb óta tudja, hogy Min gyilkos.

- Nem ölt meg senkit, hogy ha erre gondoltál. – ráztam meg a fejemet. Cha Ji An meglepődött a válaszomon, nyílván nem számított arra, hogy valaha is megtudom a féltve őrzött titkát, amit összesen két ember tudott idáig.

- Mióta tudod? – dőlt hátra Ji An és belekortyolt az italába. Rendezte a vonásait és most már sokkal inkább tűnt kíváncsinak, próbált leolvasni az arcomról valamit.

- Most nem ez a fontos. A lényeg, hogy most már tisztában vagyok vele milyen ember is ő.

- Sokkal jobban fogadtad, mint gondoltam volna. Tényleg csak a barátjaként tekintesz rá?

- Nem mondanám, hogy könnyű volt. De a naplója ráébresztett valamire, ami miatt máshogy állok hozzá.

- És mi volna az?

- Az emberek változnak, amit a múltban elkövetünk, meghatározza a jelenünket, de nem jelenti, hogy a múlt a jövőt is befolyásolja. Min eleget szenvedett, ezért én az ő oldalára akarok állni. Mindenki elhagyta, de én nem fogom.

Mielőtt még Ji An megszólalhatott volna folytattam.

- Szeretem őt.

Ji An végighallgatta a monológomat, majd pár percig néma csendben fogyasztottuk az italainkat.

- Beszélek Hyun-nal, ha tényleg ez lesz az utolsó próbálkozás, hogy elkapjuk Jun Yeong-ot akkor segíteni fogunk benne. Eleget szenvedtünk már, ideje, hogy mindenért megfizessen. – bólintott Ji An eltökélten. Búcsúzóul megöleltük egymást, majd elköszönt azzal, hogy hívni fog amint kiderített valamit az anyámról.

Mikor hazaértem Min még nem volt otthon, aggódtam érte, de fáradt is voltam, így benyitottam a szobájába. Összegömbölyödve lefeküdtem az ágy közepére és élveztem, ahogy a nyitott ablakon át időnként megcsap a hideg fuvallat. Elbóbiskoltam, de felkeltem, amikor Min megérkezett. Odasétált az ablakhoz, de mielőtt még becsukhatta volna az ablakot, álmos hangon megszólaltam: - Hagyd nyitva, jól esik a friss levegő.

- Meg fogsz fázni. – jelentette ki, de a kedvemért nyitva hagyta.

- Akkor gyere ide. – nyújtottam felé a kezem. Furcsán méregetett egy darabig, de végül odasétált az ágy széléhez. Feltápászkodtam és a térdemen támaszkodva karoltam át Min nyakát. – Nem maradhatunk így egy kicsit? – kérdeztem. Olyan érzésem van, mintha a mai nap lenne az utolsó, ami nyugodtan telik el.

{

- Tessék? – vettem fel a telefont, jobb fülemhez szorítottam a készüléket, hogy szabaddá tegyem a kezeimet, amivel a zöldséget kezdtem el előkészíteni a levesbe. A kés megáll a kezemben mikor egy ismerős férfihang szól bele.

- Lee Hyun vagyok. Szeretnék beszélni veled valamiről. – a hangja nem árult el semmit, kimért volt és türelmes. A nadrágomba töröltem a vizes kezemet majd a kezembe vettem a kagylót.

- Velem? Miről van szó? – izgatott voltam, furdalt a kíváncsiság, hogy az idősebb fivér miért pont velem akar beszélni.

- Cha Ji An beavatott a részletekbe, tudom, hogy Kang elnök lánya vagy, épp ezért akartam elmondani neked valamit.

- A dossziéról van szó, amit találtam igaz? – emlékeztem vissza a korábbi esetre ami Busan-ban történt, a papiros az asztal alatt apám fiatalabb kori fényképével.

- Pontosan. Jó lenne ha Min-nel megint idelátogatnátok, személyesen kellene ezt elmondanom.

- Menjünk Busan-ba?

- Igen, a kirendelt irodánk még mindig ott állomásozik. Elég sok probléma adódott itt mióta elmentetek.

- Képzelem. – forgattam meg a szemeimet. Kissé megrémisztett a gondolat, hogy vissza kell mennem a városba, ahol elraboltak és majdnem megöltek. De nem futhatok örökké és valami nyomot találtak az apám ellen, oda kell mennem. – Rendben, beszélek Min-nel és indulunk.

- Köszönöm, hogy vigyázol az öcsémre. Meg akartam köszönni ezt neked. – épp azon voltam, hogy bontom a vonalat, amikor mégis bizonytalanul megszólalt Lee Hyun. Elmosolyodtam.

- Nem kell aggódnia miatta, tisztességes férfi lett belőle, már nem ugyan az, mint régen volt.

Hyun nem válaszolt, hanem bontotta a vonalat, de biztos vagyok benne, hogy jól estek neki a szavaim. A testvére nem egy szörnyeteg. Én is így gondolom.

- Azt hiszem, a reggelit el kell halasztanunk. – fordultam meg a tengelyem körül, amikor hallottam a szoba ajtajának nyitódását.

- Történt valami? – nézett velem farkasszemet Min.

- A bátyád az imént hívott. Azt mondta, hogy rábukkant valamire az apámmal kapcsolatban és megemlítette, hogy elég rossz a helyzet Busan-ban. Azt mondta, hogy menjünk oda.

- Nem félsz? – kérdezte. Egy pillanatra elmerültem a gondolataimban, majd megráztam a fejem.

- Ott leszel velem nem? – néztem fel rá. Min halványan elmosolyodott majd aprót bólintott.

- Mindentől meg foglak védeni tehát nincs mitől tartanod. – suttogta a hajamba miközben a karjaiba zárt és nyomott egy puszit a fejemre. Ezt még meg kell szoknom. Annyira új ez a helyzet, de kimondhatatlanul élvezem is.

- Menjünk a testvéred és Cha Ji An már várnak ránk. – mondtam megszakítva a pillanatot. Míg Min kitolatott a garázsból én bezártam a házat, épp, hogy beültem a kocsiba a telefonom ismét megcsörrent. Komolyan még sosem voltam ilyen híres, mint az elmúlt hetekben, valahogy mindig csörög a telefonom. A kijelzőn Gong Tae neve jelent meg. Egy pillanatig hezitáltam, hogy felvegyem-e, de végül megtettem. Még mindig bűntudatot éreztem miatta.

- Igen?

- Jól vagy? Miért nem jöttél be dolgozni mostanában? Beteg vagy? Esetleg a múltkori miatt mert..

- Jól vagyok, ne aggódj. Nem vagyok beteg, csak dolgom akadt egy másik városban ezért nem leszek itt egy darabig. A múltkori miatt pedig ne emészd magad. – magyaráztam, rosszul éreztem magam amiatt, hogy ennyire aggódik értem. – Már nem vagyunk barátok, az a középiskolában véget ért. – elég nyersen hangzott, ami csak növelte bennem a bűntudatot, de nem kerülgethettem tovább a témát. Ő már a múltamhoz tartozott, aki nincs beavatva a jelenbe és nem lesz a jövőben. Sajnálom, hogy így alakult.

- Az osztálytársad a kávézóból? – kérdezte Min, oldalra néztem, hogy lássam az arcát, de nem árult el semmit a gondolatairól.

- Igen. Közel álltunk egymáshoz még a középiskolában, rendes gyerek.

- Értem.

Csendben ültünk egymás mellett, az egyetlen zajforrás az aszfalt ropogása a gumi alatt.

- A festmények a házban honnan vannak? – fordultam oldalra kíváncsian fürkésztem a vezető fiút, már a beköltözésem napján érdekelt ez a dolog.

- Én festettem őket.

- Kérdezzek rá, hogy miért festetted őket vagy inkább nem akarom tudni? – puhatolóztam. Nem voltam biztos benne, hogy meg akarom tudni a választ erre a kérdésre.

- Egyszer elmondom neked, de nem ma. – mondta, jobb kezét elemelte a kormánytól és végigsimított a hajamon. Kicsit megnyugodtam, de nem egészen mondanám, hogy meggyőzött ezzel a válasszal.

- Emlékszel, amikor elrángattalak bevásárolni? – hoztam fel ezt a korábbi emléket, ami mosolyt csalt az arcomra.

- Mi van vele?

- Nem akartál válaszolni a kérdéseimre és állandóan figyelmen kívül hagytál. Örülök, hogy most már meghallod, ha hozzád beszélek.

- Te viszont még mindig sokat beszélsz, akár csak akkor.

- Ezt most bóknak veszem. – ezzel kikényszerítettem Min-ből és egy grimaszféleséget, talán elfojtott mosoly volna?

- Mit fogsz tenni, hogy ha végre bizonyítékokat szerzel az apád ellen? – vette komolyra a szót Min.

- Fogalmam sincs. Nem akarom börtönben látni, de a tettei következményeiért vállalnia kell a felelősséget. Azt akarom tenni, ami a helyes.

Mindennek ellenére, hogy a szemembe hazudott, hogy megfenyegetett, hogy majdnem megpróbált megölni, akkor is az apám marad és ez ellen nem tudok mit tenni. Tudom, hogy mélyen valahol ő nem rossz ember és van egy apró porcikája, legalább amelyik szeret engem és az anyukámat is. Hogy van egy is fehér foltja a sötétség mellett.

- És te mit fogsz tenni ha, elkapod Jun Yeong-ot? Nem fogod megölni igaz?

- Egyszer már megpróbáltam, de nem sikerült. Most más tervem van. – válaszolt sejtelmesen és hidegen, ami egy kicsit a frászt hozta rám.

- Ideje lenne szerintem pedig beavatnod. Bízol bennem? – egy hosszúnak tűnő pillanatig a szemembe nézett, majd vissza az útra, hogy elkerüljük a balesetet.

- Börtönbe fogom juttatni ahonnan sosem szabadul ki, megfosztom mindentől, amije van, hogy ő is átélje ugyan azt.

- És utána mi lesz? Mihez fogsz kezdeni? – kérdeztem rá. Minden kérdés közül, ami a fejemben kavargott erre voltam a legkíváncsibb. Mi lesz aztán? Mi lesz velünk? Lehet nekünk bármilyen jövőnk?

- Majd megbeszéljük, ha mind ez véget ért. – adott tömör választ. Azért mondta ezt, mert nem tudja, vagy azért mert pontosan tudja mi fog történni? Én most akarom megbeszélni, de ha újra megkérdezném, nem válaszolna. Mint ahogy általában szokta.

Hosszú utazást követően jól esett megmozgatni az elgémberedett tagjaimat, hatalmas öleléssel fogadtam Ji An-t, még a két testvér csak visszafogottan kezet fogott.

- Az irodámban van, amit mutatni szeretnék, gyertek beljebb. – invitált be minket a rendőrségre Lee Hyun. Cha Ji An és Min kint beszélgettek, míg én követtem Hyun-t az ideiglenes irodájába. A kezembe adott egy dokumentumot és türelmesen várt, hogy fellapozzam.

- Ez anya balesetének jegyzőkönyve. Miért akartad ezt megmutatni? Ezerszer láttam. – mondtam miközben átlapoztam az ismerős oldalakat.

- Ez nem az eredeti.

- Hogyan? – néztem fel a lapok közül.

- Az igazi jegyzőkönyv anyukád balesetéről ott volt annak a halott férfinek az irodájában, amit az asztal alatt találtál.

- Mit ért igazi alatt? Ezt nem értem. – ráztam meg a fejem és zavarodottan fúrtam a tekintetem Hyun szemeibe.

- A valódi körülmények anyukád balesetekor eltérnek az átjavított verziótól. Tessék, nézd meg. – nyújtott át egy újabb dokumentumot.

- A helyszínelők megállapították, hogy anyukád kocsija ütközött egy másik autóval, a közeli építkezésnek köszönhetően pedig egy fém rúd vette el anyukád látását, ami a szélvédőbe fúródott. De az nem lehetséges. – magyarázta Lee Hyun. – Az anyukád látását elvették.

Meredten bámultam a papírlapra, a betűk viszont egyre homályosabbá váltak. A képek viszont olyan élesen éltek az emlékezetemben, mintha ott lettem volna. Valaki szándékosan vakította meg az édesanyámat.

Sziasztok! J Ha tetszett a rész kérlek, hagyj egy pipát a bejegyzés alatt. Csak annyi a dolgod, hogy az ’elolvastad?’ kérdés után található igen melletti kis négyzetre kattintva hagysz nekem egy pipát. Nagyon szépen köszönöm!

14. I’m gonna erase all of you, whatever it takes.

14.FEJEZET

A lábaim remegni kezdtek, és ha Lee Hyun nem kap utánam valószínűleg elestem volna. A könnyeim eláztatták az arcomat és Hyun zakóját is, aki magához szorított, hogy megnyugtasson. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy nem baleset volt. Valaki szándékosan vette el az anyám szeme világát. De miért? Mi jó származhat bárkinek is belőle? El sem tudom képzelni milyen fájdalmon ment át. Valaki szándékosan ártott neki és én ki fogom deríteni, hogy ki volt az és meg fog fizetni érte.

- Van valami sejtésed ki akarhatta szándékosan megvakítani? – kérdeztem fojtott hangon.

- Az ügy első számú gyanúsítottja az apád volt.

Ez nekem túl sok egyszerre. Az anyámat szándékosan vakították meg, az első gyanúsított pedig a tulajdon apám? Az nem lehet, ő nem lenne képes ilyesmire. Nem tehette.

- Tudom, hogy min gondolkodsz, de még semmi sem biztos. Ne vonj le következtetéseket, amíg meg nem ismered az igazságot. – ragadta meg tenyerével mind két vállam és próbált lelket önteni belém. Még is milyen család az ilyen? Hogyan alakultak így a dolgok? Hol rontottuk el?

- Szedd össze magad. – rázott meg egy kicsit Hyun, észhez akart téríteni, de nehezen ért el hozzám a hangja. Csak egy biztos út van, kérdőre kell vonnom az apámat. Mindig azt hajtogatom, hogy szembe kell néznem a dolgokkal még is egy gyáva kukac vagyok. Minden alkalommal homokba dugom a fejemet. Nem hittem volna, hogy hiányozni fog az a rózsaszín köd, ami behatárolta a látóteremet a gyerekkoromban majd a gimis éveimben. Hogy a legnagyobb problémám a magántanárom unalmas süketelése legyen.

- Kerekedj felül hallod? A családod nem határozza meg ki vagy. Neked kell eldöntened, melyik utat választod.

- És ha nem tudom? – kérdeztem kétségbe esve. – Fogalmam sincs merre tartok jelenleg.

- Ez rendben van. – mondta nyugtatólag, kezével a hátamat ütögette és ismét megölelt. Cha Ji An-nak igaza volt, egy szemétláda, aki még sem az. Modortalan, de még sem az.

Végül sikerült megnyugodnom. Hyun biztatóan rám mosolygott és letörölte a maradék könnyemet.

- El akarom kapni apát, hogy kérdőre vonhassam. Tudnál benne segíteni? – néztem rá őszintén. Lee Hyun bólintott és még utoljára megveregette a vállamat. Hirtelen úgy éreztem mintha pár percre kaptam volna egy bátyot.

Miután összeszedtem magam elhagytuk az irodát. Mind a négyen helyet foglaltunk és elkezdtük megvitatni a tervet.

- Azzal kell kezdenünk, hogy felfedjük az apám és Jun Yeong közötti kapcsolatot, az az ember, aki tudja erre a választ pedig Pohyung. – vázoltam a helyzetet.

- Amióta elszökött nem találunk a nyomára. – folytatta Cha Ji An.

- Nem tudnál visszaemlékezni hova vitt téged? – kérdezte Hyun.

- Régi ház volt az erdőben ahol megtaláltatok ahhoz a házhoz közel volt alig 15 percre gyalog. Egy ősrégi és dohos ház tele pókokkal. – a gyomrom is felfordult, ahogy visszaemlékeztem.

- Kezdetben nézzünk ott körül, hiszen ott láttad utoljára.

Bólintottam, de nem igazán éreztem késztetést, hogy ismét oda menjek, nem éppen kellemes emlékeket hozz fel az a hely bennem. Azt hittem, hogy ott fogok meghalni. Magam elé révedtem, próbáltam elterelni a gondolataimat a felesleges dolgokról. Annyi minden van az eszemben, hogy úgy érzem, mindjárt felrobban. Még soha életemben nem éltem át ilyen stressz helyzetet.

- Miről beszélgettetek a kocsiban. Azt mondtad, hogy út közben ébredtél fel. Mit mondott neked? – Hyun erősen próbálkozott, hogy profilt alkosson ezért hasznos akartam lenni, próbáltam összeszedni a gondolataimat.

- Azt mondta, hogy felesleges szökéssel próbálkoznom, mert később elenged.

- És te mit válaszoltál?

- Nem hittem neki. Minek vesződött volna az elrablásommal, ha nem megölni akar? Erre gondoltam.

- És aztán?

- Megkérdeztem mit értett a kihallgatáson az alatt, hogy figyelt engem. Azt válaszolta, hogy csak akkor kapott parancsot, amikor kapcsolatba kerültem Min-nel és a főnöke megkérte, hogy tartsa rajtam a szemét.

- Volt még valami?

- Nem hiszem, nem nagyon emlékszem, mert elég kába voltam a szer utóhatása miatt. Nem is nagyon gondolkodtam, mert féltem.

- Emiatt nem kell szégyenkezned, jól csináltad. – vígasztalt kedvesen Ji An és nyugtatólag végigsimított a combomon.

- Szerintem nem kapta parancsba, hogy bántson. Miután felébredtem mondott valami olyasmit, hogy ha nyugton maradok, mind ez nem történt volna meg. Azért sérültem meg, mert el akartam szökni.

- Erős gyanúm van, hogy az, aki felbérelte Pohyung-ot az apád volt, de őt pedig valaki más mozgatta feltehetően Jun Yeong.

- A gyilkosság! – kiáltottam fel hirtelen, ezzel mindenkit megijesztve magam körül. – Történt gyilkosság az elrablásom napján? Az ok, amiért el kellett távolítani engem, hogy ti rám figyeljetek. Ha megtudjuk mi történt és ki volt a gyilkos, akkor még lehet, hogy el is kaphatjuk őket.

- Én Min-nel elmegyek a házhoz, Ji An és te pedig keressétek meg az akták között történt-e gyilkosság aznap.

{

- Te találtál valamit? – néztem oldalra, Cha Ji An a számítógépéhez görnyedve olvasgatta az aznapi aktákat, majd nemlegesen megrázta a fejét.

- Lehet, hogy nem is gyilkosság után kellene kutatnunk. – gondolkodtam el. – Nincs gyilkosság, ha nincs holtest nem igaz?

- Nem rossz ötlet, keressünk rá az aznap eltűnt személyekre egy hetes periódusban. – motyogta a lány. Közelebb húztam a székemet és Ji An-nal együtt böngésztük a sorokat. Nagyon sok eltűnt személy volt bejelentve, azt sem tudtuk mit keressünk.

- Vegyük ki az átlagembereket és keressünk politikusokat vagy gazdagokat. – ez a kritérium nagyban szűkítette az emberek számát. Alig jelent meg öt ember a kijelzőn, abból pedig kettőt kizárhattunk mivel a bejelentés törölve lett a megkerülést követően.

Ji An kinyomtatta a három ember fontos adatait, amit aztán ráragasztottunk a táblára.

- Rá emlékszem. – mutattam az egyik képre. – Nagy port kavart a hírekben, be akarta záratni az összes árvaházat. De amikor az ügyet megbeszélték volna hivatalosan, a férfi nem jelent meg, ezért törölték a kérelmet.

- Bingo. Azt hiszem, tudom, mi folyik itt. – csapott az asztalra a rendőrnő, amitől a frászt hozta rám. A további két kép lekerült a tábláról és immár csak a politikus maradt fent. Szóval ő az, akit keresünk.

- Jun Yeong egy zavarodott elme, aki azt hiszi, hogy jót tesz. Korábban felnyalábolta az árvákat és felnevelte őket, a célja pedig az, hogy valaki megértse.

- Miért szövetkezhetett az apámmal? – gondolkodtam hangosan. Akármennyit gondolkodom rajta nem értem. Az utóbbi időben kezd olyan érzésem lenni, hogy Jun Yeong mindenhol ott van.

- Nehéz lesz elkapni, hiszen nincs holtestünk.

- Szerinted Pohyung volt a tettes? – kérdeztem.

- Nagy a valószínűsége, hogy őt bérelték fel a feladatra, de az is lehet, hogy valaki mást.

Az eszmecserét Min és Hyun megérkezése zavarta meg, és nem voltak egyedül. Pohyung bilincsbe verve lépdelt előttük arcán undorító mosollyal. Két másik rendőr elvitte őt a kihallgatóba.

- Még is hol találtatok rá? – kérdezte izgatottan Ji An.

- Csak, mint az első alkalommal, üzennivalója van, ezért került elő. – magyarázta Hyun és ő csöppet sem tűnt izgatottnak.

- Had találjam, ki kivel akar beszélni. – forgattam meg a szemeimet. Még mindig azt hiszik, hogy náluk a fölény, biztosan ezért küldték őt egyenesen a karmaink közé, de arra nem gondoltak, hogy most mi fogunk üzenni valamit.

- Minden rendben lesz? Ne menjek veled? – fogta meg a kezem Min és mintha aggódás csillant volna meg a szemeiben.

- Menni fog. – bólogattam, még utoljára megszorítottam a fiú kezét, hogy bátorságot nyerjek csak aztán léptem be a kihallgatóba egyedül. Szemtől szemben az elrablómmal.

- Hát végül ismét találkoztunk. – szólalt meg a gyilkos mézes mázos hangon, ebben a percben ki akartam rohanni a meghallgatóból, de megembereltem magam és leültem az undorító férfival szemben.

- Hagyja a körítést és térjen a lényegre. – próbáltam magabiztosnak tűnni, nagyon örültem, hogy nem remegett meg a hangom és határozottnak tűnt.

- Nem véletlenül apja lánya. – nevetett fel.

- Ne húzza az időt és beszéljen. Miért szövetkezik az apám egy olyan emberrel, mint Jun Yeong? – a szívem a torkomban dobogott, ahogy feltettem a kérdést.

- Miből gondolod, hogy ő szövetkezett az apáddal?

- Azt mondja akkor, hogy az apám kereste meg őt? De miért? – folytattam a kérdések feltevését.

- Amiért az emberek felkeresnek egy magasabb rangú embert. Hatalmat akart. Befolyásosságot, ami másnak már megvolt. Mindenki vágyik az ilyesmire. – hangja gusztustalanul rideg volt, amitől a hideg futkosott a hátamon.

- Miért jött ide? Nem fél attól, hogy amit mond, majd felhasználom ellenük? – valami nagyon gyanús volt. Egyszerűen nem fér a fejembe, miért akarná feladni mind két főnökét.

- Elvesztettem a családom, mert kiderült, hogy gyilkos vagyok. Nincs semmim, amit elvehetnek tőlem.

- Mi történt a családjával? – alig egy pillanatra, de együtt éreztem a férfivel, aki elvesztette a családját.

- Már csak 5 kérdése maradt. Jól válogassa meg azokat. – a férfi semmilyen fájdalmat nem mutatott, komoran ült és várta mit teszek. Már csak 5 kérdésem maradt? Mi legyen az?

- Ölt már embert Jun Yeong vagy Kang elnök parancsára?

- Igen.

- Ki volt az az ember, akit megölt?

- Az egyik képviselő, Shin Tae Ho elnök.

- Kang elnök Jun Yeong-nak dolgozik?

- Igen.

- Összesen hány embert ölt meg a megbízásukra?

- Hetet.

- Kang elnök utasította arra, hogy megöljön valakit vagy Jun Yeong-tól kapta a parancsokat?

- Kang elnök utasítása csak az elrablásodról szólt. Az antropológustól kaptam a parancsokat.

- Köszönöm, hogy válaszolt a kérdéseimre. – ezzel az utolsó mondattal búcsúztam és felálltam a helyemről majd kisétáltam az ajtón.

- Mi lesz most vele? – kérdeztem, ahogy a három fő körém gyűlt.

- Mivel önszántából vallott ezért vádalkut ajánlunk neki. Kiadtuk az elfogató parancsot Kang elnök ellen, hamarosan be fogják hozni. – tájékoztatott Lee Hyun.

Kimentem a tetőre, hogy szívjak egy kis friss levegőt, Min csendben követett és megállt mellettem. Nem szólt hozzám csak élveztük a csendet.

- Az anyám kórházban, az apám börtönben lesz. Hihetetlen milyen családom van. – mondtam szarkasztikusan. Eleget sírtam, így nem tört fel belőlem a zokogás, már volt elég időm végiggondolni a dolgokat. – Csak te maradtál nekem. – pillantottam fel Min-re, aki épp engem nézett. Két kezembe fogtam az arcát és rövid csókot leheltem az ajkára. Min átkarolta a derekam és így maradtunk pár néma percig. Hallgattuk a másik szívverését és egyenletes légzését egymásnak döntve a homlokunkat.

A pillanatnak viszont hamar vége szakadt, amikor meghallottuk Lee Hyun hangját: - Megérkezett.

A sötétített üveg mögött vártam, hogy elkezdődjön az apám kihallgatása. Egyenes háttal és közönyösséggel ült a széken mellette pedig a higgadt ügyvéde foglalt helyet, meg kell hagyni igen gyorsan ideért az is. Lee Hyun és Cha Ji An léptek be a kihallgatóba és leültek az apámmal szemben. Semmit sem változott, ugyan úgy fitogtatta küllemével a fölényét és ravasz mosoly bújt meg a szája szélén. Úgy gondolja, hogy őt nem lehet elkapni. Ez az a nap, amikor rájön, hogy tévedett.

- Köszönjük, hogy ilyen hamar befáradt. – kezdte Ji An diplomatikus hangsúllyal. Az apám pedig csak lenéző pillantásokkal jutalmazta a rendőrt és a tanácsadót.

- Nem volt más választásom, ha két rendőr áll az ajtóban.

- Nem is véletlenül hoztuk be. Van egy vallomásunk, ami azt tanúsítja, hogy ön kapcsolatban áll egy sorozatgyilkossal és bűnrészesként is felelősségre vonjuk.

- Beszélnem kell az ügyfelemmel, kérem, hagyjanak magunkra. – szólalt meg az ügyvéd. Érezheti, hogy egy vallomással nehéz mit kezdeni, ez egy bizonyíték, ami egyenesen megásta az apám sírját. És ezt a bizonyítékot és vettem fel.

Hosszú órákig tartott a kihallgatás, az apám erős jelleme nehezen tört meg. Az ügyvéd kiharcolta, hogy vádalkut kössenek annak a fejében, ha az apám feladja a főnökét, ám ő nem tette meg. Jobban fél tőle, mint a rendőrségtől. Ennek a gondolata is halálra rémített.

Sziasztok! J Ha tetszett a rész kérlek, hagyj egy pipát a bejegyzés alatt. Csak annyi a dolgod, hogy az ’elolvastad?’ kérdés után található igen melletti kis négyzetre kattintva hagysz nekem egy pipát. Nagyon szépen köszönöm!

15. I try to rise but I badly fall.

15.FEJEZET

Idegesen doboltam a lábammal, amíg vártam, hogy az apámat elővezessék. Bilincsben és börtönegyenruhában látni nehéz volt, hiszen eddig mindig öltönyt viselt. Most pedig egy üzletember helyett egy bebörtönzött férfi lett. Rossz apa volt és még rosszabb férje az édesanyámnak, még sem tudom gyűlölni hiszen, miatta létezem.

- Már mondtam neked, hogy ne látogass meg itt. Nincs itt keresnivalód. – még csak nem is köszönt, zord szavaival belém rekesztette a saját szavaim. Csak néztem rá, és próbáltam összeszedni a gondolataimat.

- Miért nem adod fel őt? Félsz tőle? Megfenyegetett? – tettem fel a kérdéseimet egymás után, könyörögve néztem az apám szemeibe, ami semmit nem tükrözött vissza.

- Többet nem foglak fogadni szóval ne gyere vissza. És vigyázz magadra. – tette hozzá az utolsó mondatot vonakodva.

- Ezt hogy érted?

- Sose legyél egyedül, menj a forgalmas utakon és kerüld el azt az ügyvédet. Bajt hoz a fejedre. – folytatta tovább, mintha meg sem hallotta volna a kérdésemet. Nem értem, hogy mire fel, mondta el ezeket, de rosszat sejtek. – Végeztem. – mondta az apám az őröknek, akik kikísérték, hiába szólongattam az apámat nem fordult hátra.

Gyalog indultam el vissza a városba, amikor egy kocsi lefékezett mellettem. A múltkori elrablásom óta igen érzékenyen érintenek a sötét kocsik ezért azonnal futásnak eredtem és a sejtésem beigazolódott, amikor lépteket hallottam. Az apám mintha tudta volna, ezért akarta, hogy egy forgalmas úton menjek vissza. Egyre lassultam, ahogy már nem bírtam a tempót tartani a lépteket pedig egyre közelebb éreztem magamhoz. Pisztoly dörgését hallottam, majd éreztem, ahogy erős fájdalom terjed szét a lábamban. Elvesztettem az egyensúlyomat és elhasaltam a földön. A lábamhoz kaptam a kezem, amiből meleg ragacsos folyadék ömlött szüntelen, ahogy egyre több vért veszítettem annál homályosabb kezdett lenni a látásom.

Mikor magamhoz tértem egy padláson feküdtem, a lábamat bekötözték, de a vérzés nem állt el. Fájdalom ittasan felnyögtem, ahogy próbáltam felülni. Tompán lüktet folyamatosan a végtagom, egyre érzéketlenebbnek tűnik még is pokolian fáj. Valaki lelőtt. El fogok vérezni, ha nem talál rám senki. A szemem könnyekkel volt tele a reménytelenségtől valamint a mérhetetlen fájdalomtól, amit éreztem.

- Sajnálom, hogy ilyesmihez kellett folyamodjak, de nem hagyhattam, hogy meglépj. – szólalt meg egy ismerős hang egy nyikorgó ajtócsapódás kíséretében. A látásom még mindig ködös volt az erős vérzéstől, de ezer közül is felismerném ezt a hangot. Jun Yeong.

- Azt még elfogadtam, hogy Hyun szerelmes lett egy rendőrbe, de nem gondoltam volna, hogy Min-nek is el lehet csavarni a fejét. Azt hittem hasonlóak vagyunk, de talán még sem.

- Maga egy szörnyeteg, ne hasonlítsa magát Min-hez. – köptem a szavakat, egyre nehezebben sikerült ébren tartanom magam és fáztam is.

- Ezt nem kellett volna. – mondta a férfi, majd megpofozott. Éreztem a fémes vért a számban és a sajgó álkapcsom egy pillanatra elvonta a figyelmemet a vérző lábamról. Totál káros állapotban voltam.

- Mit akar tőlem? – kérdeztem a könnyeimmel küszködve. A testem remegett a félelemtől és a hideg is rázta. A seb elfertőződhetett és most lázam van, ha nem lennék az, nem lennék ilyen bátor.

- Az elején csak meg akartalak ölni, de most már rá akarok jönni, hogyan érted el, hogy Min téged válasszon.

- Fogalmam sincs. – vallottam be őszintén. Ébren kell maradjak, nem aludhatok el. – Min el fog jönni értem. – mondtam. Kétségbeesettem kapaszkodtam a hitbe, hogy el fog jönni értem és akkor mindennek vége lesz.

- Azt nem hinném. Itt senki sem fog téged keresni. – rázta a fejét a férfi lesajnálóan. Eszembe se jutott, hogy dühös legyek, a vérveszteség teljesen tompává tett.

- Ugye nem akarsz meghalni? Még nem lehet, szükségem van arra, hogy megkapjam a válaszaimat. – lábával lökött egyet a testemen, amivel elérte, hogy ismét elhasaljak a padlón, közel jártam hozzá, hogy elájuljak, ismét.

Újból magamhoz tértem egy másik helyiségben. Egy ágyban feküdtem a kezem pedig oda volt kötözve az ágy lábához. A sebemre egy újabb kötés került, ami még nem vérzett át. Megnyaltam kiszáradt ajkaimat, majd nehézkesen fordítottam a pozíciómon, hogy belássam a szobát. Lejjebb csúsztam az ágyon és a fogammal próbáltam meg átrágni a ragasztó szalagot, amit körbetekertek a kezemen, de túl erős volt. Lépéseket hallottam, így visszapozícionáltam magam a korábbi pózba. Jun Yeong egy pohár vizet tett le az éjjeliszekrényre és dobott bele egy szívószálat. Szomjasnak érzem magam, de biztosan nem fogom a tudtára adni.

Kezével félresöpörte a hajamat és egy kendővel letörölte az izzadságot a homlokomról, nem mozdultam, nem akartam ismét feldühíteni.

- Igyál, és utána folytathatjuk a beszélgetésünket. – mondta, majd felém tartotta a szívószál végét. Lassan kortyoltam párat, aztán a víz visszakerült a szekrényre.

- Elég sápadtnak tűnsz, ha még este élni fogsz, váltok ki neked Anti hisztamint. – tanakodott Jun Yeong hangosan. Úgy éreztem mindjárt elhányom magam. Szédültem és forgott velem a világ. Mi lesz velem, hogy ha Min-ék nem érnek ide időben? Tényleg meg fogok halni?

- Ne aggódj kedvesem, orvos féleség volnék. Életben tudok tartani egy embert, hogy ha úgy akarom.

Inkább vérzek el, minthogy egy ilyen ember mentsen meg. – futott át a gondolataim között. Én csak azt akarom, hogy legyen vége. Jun Yeong hamarosan kiment a szobából, ekkor ismét lehajoltam a ragasztószalaghoz, hátha ki tudom rágni ha, próbálkozom. Amiért a fejem lefelé lógott még inkább szédülni kezdtem, de nem hagytam abba rágtam, téptem, haraptam.

Tompán dulakodás nyomait hallottam meg az ajtón túlról. Utolsó erőmmel szakítottam el a kezemet fogságban tartó anyagot. Az erőkifejtéstől legurultam az ágyról és a fejem hatalmasat koppant a padlón épp mikor valaki benyitott a szobába. Tompán éreztem, hogy valaki rázogatja a vállamat, de túlságosan fáradt voltam, hogy kinyissam a szemeimet. Mielőtt még elájultam volna, arra gondoltam: szóval még is meg fogok halni.

{

Mikor lassan ébredezni kezdtem az orromba bekúszott a fertőtlenítő szaga, csipogó hang és halk beszélgetés ütötte meg a fülemet. A kezem izmai megrándultak, így éreztem, hogy valaki fogja a kezem. A szememet még nem nyitottam ki, csak csendben hallgatóztam. Jól esett a csendet és a monoton zajokat hallgatni, olyan nyugodt volt. Egy halk nyögés kíséretében nyitottam ki a szemeimet, aminek hatására három szempár szegeződött rám. Ji An szemeiben ki nem csordult könnyek csillogtak és azonnal elmosolyodott, ahogy találkozott a tekintetünk. Hyun kicsit tisztességesebb távolságból figyelt és halvány mosollyal nyugtázta ébredésemet. Megszorítottam Min kezét és hagytam, hogy egy kósza könnycsepp leguruljon az arcomon. Mondani akartam valamit, de az ajkaim teljesen ki voltak száradva. Ekkor az orvos lépett be, hogy megvizsgálhasson.

- Amikor behoztuk ájult volt a vérveszteségtől, jó látni, hogy kezd visszatérni a színe. – mosolyodott el az ötvenes éveiben járó szakorvos. – Vérátömlesztést kapott és elláttuk a sebét, műtétkor kivettük a golyót. Enyhe agyrázkódása is van, ezért normális, ha szédül egy kicsit. – magyarázta az orvos.

- Mi történt Jun Yeong-gal? – kerestem a többiek tekintetét.

- Nem kell aggódnod. – szorította meg a kezemet Ji An közelebb lépve az ágyamhoz. – Elkaptuk, most már vége. 

Sziasztok! J Ha tetszett a rész kérlek, hagyj egy pipát a bejegyzés alatt. Csak annyi a dolgod, hogy az ’elolvastad?’ kérdés után található igen melletti kis négyzetre kattintva hagysz nekem egy pipát. Nagyon szépen köszönöm!

12. I’m trapped in the memories you left behind.

12.FEJEZET

Tae Kwang tágra nyílt szemekkel nyitott nekem ajtót, anélkül, hogy végiggondolkodtam volna, mit teszek, a karjaiba rohantam. Halkan sírtam az ölében, megilletődött, azt sem tudta mit tegyen velem. Megnyugtatásképpen simogatta a hátamat és várt, amíg egy kicsit össze nem szedtem magam. Felkapott és az ölében cipelt be a nappalijába, lábával csukta be az ajtót, majd óvatosan letett a kanapéra. Kisöpörte a könnyáztatta arcomból a hajamat és rám terített egy plédet, elindult a konyhába, hogy hozzon nekem valamit inni, de én megállítottam a karjába kapaszkodva.

- Nem kell semmi, csak maradj itt egy kicsit. – rémülten bámultam a szemeibe, féltem, hogy ha egyedül hagy ő is el fog árulni, mint a többiek. Tae semmit sem értett, de nem is kérdezett semmit, amiért hálás voltam. Leült mellém a kanapéra és átkarolta a vállamat.

- Semmi baj nem lesz. Itt biztonságban vagy. – mintha csak olvasott volna a gondolataimban. Bíztató szavakat suttogott, míg meg nem nyugodtam és álomba nem zuhantam.

Mikor felébredtem egy másik szobában találtam magam, alighanem a hálószobában. Körbenéztem, de sehol sem találtam a fiút. Megijedtem így elkezdtem megkeresni a ház minden szegletét bejártam, de sehol sem találtam. Elfogott a pánik, aztán nyílt az ajtó és Tae lépett be rajta szatyrokkal a kezében. Letette őket az ajtóban és odasietett hozzám, látta, hogy zaklatott vagyok így egyből a meleg ölelésébe zárt.

- Ne haragudj, azt hittem tovább fogsz aludni, csak leugrottam a boltba venni pár dolgot az ebédhez. – magyarázkodott, miközben megnyugtatóan simogatta a hajamat. Leültem az egyik bárszékre a konyhában és figyeltem, ahogy Tae szorgosan elkezdi kipakolni a zacskókból a különböző zöldségeket.

- Ne is kérdezzem, nem fogod elárulni mi zaklatott fel ennyire igazam van? – puhatolózott Tae és közben felvágta a zöldségeket apró darabokra, egy serpenyőbe olajat öntött és elkezdte megpirítani.

- Nem lehet. – ráztam a fejem. – Az sem biztos, hogy jó ötlet volt idejönnöm. – suttogtam, inkább magamnak, mint a fiúnak, de nyilvánvalóan meghallotta, mert megállt az ebéd készítésében.

- Nem engedlek el innen, amíg ilyen állapotban vagy, szó sem lehet róla. – tiltakozott az aggódó fiú, mire kipréseltem magamból egy apró mosolyt.

- Köszönöm. – néztem mélyen a fiú szemeibe, próbáltam annyi hálát belesűríteni a tekintetembe amennyi csak lehetséges volt. Tae mellett mindig biztonságban éreztem magamat és gondtalannak. Bánom, hogy akkoriban nem vallottam be az érzéseimet, talán máshogy alakultak volna a dolgok.

Mivel itt biztonságban érzem magam, ideje azon gondolkodnom, hogyan tovább. Oh Gu Tak biztosan eltűntette a bizonyítékokat, esélyem sincs, hogy visszaszerezzem azokat a dokumentumokat. Min! Mi van, ha tett vele valamit? Hiszen ő nem tudja a kapcsolatot köztük. Nem tudja, hogy a főnöke is ellene szövetkezett. Előhalásztam a telefonomat a zsebemből és tárcsázni kezdtem a fiú számát.

- Il Seon? Ott vagy? Haló? – Min hangja aggódóan csengett, de ezen felül nem érzékeltem bárminemű problémát. Tehát nem tettek vele semmit. Letettem a telefont, csak erről akartam meggyőződni. Nem tudom, hogy vele kapcsolatban a szívemre vagy az eszemre hallgassak. Beleszerettem, de nem vagyok biztos benne, hogy ezek után biztonságban tudnám érezni magam mellette.

- Gyere, egyél, nagyon sápadtnak látszol. – aggodalmaskodott Tae továbbra is, majd szedett egy nagy adaggal a tányéromra a főztjéből. Belekóstoltam és meglepően finom volt, nem gondoltam volna, hogy ez a szeleburdi fiú ilyen profi szakács.

- Ez nagyon jó! – dicsértem meg. Kivételesen sikerült egy őszinte mosolyt villantanom felé. Megettem, ami a tányéromon szerepelt, sokkal jobban éreztem magam tőle, nem is gondoltam arra, hogy esetleg éhes lennék. Csak akkor tudatosult bennem, amikor már enni kezdtem.

Forró csokival a kezünkben ültünk le a kanapéra, felszabadultabb lettem, hogy kötetlen témákról fecsegtünk. Szó esett az iskoláról, filmekről, az álmainkról valamint az eltelt időszakról, míg nem találkoztunk. Tae elmesélt pár sztorit a barátaival, megosztotta velem, mit csinálnak a többiek, akikkel együtt lógtam a középiskolában, akikkel még tartja a kapcsolatot. Van, aki már megházasodott, van, aki remek karriert épített ki ez idő alatt. Jó volt hallgatni a sikertörténeteket. Rápillantottam a faliórára már este nyolc volt.

- Már ennyi az idő? – kiáltottam fel.

- Haza vigyelek? Akár itt is maradhatsz, későre jár. – ajánlkozott, láttam rajta, hogy a második opciónak jobban örülne. Ő is fáradtnak tűnt, nincs szívem rávenni, hogy vezessen miattam, másrészt pedig nem is akarok hazamenni.

- Ha nem probléma, akkor itt töltöm az éjszakát. – motyogtam bátortalanul. Tae édesen elmosolyodott.

- Dehogy baj. Örülök neki, kicsit unalmas itt egyedül ebben a házban, legalább most van egy kis társaságom. – örvendezett a fiú. A későbbiekben csukott szemmel hallgattam a fiú további történeteit, egy idő után abbahagyta a mesélést, lehet, azt hiszi elaludtam. Épp ki akartam nyitni a szemem, amikor Tae megcsókolt. Tágra nyílt szemekkel bámultam a fiú arcát olyan közelről, mint még soha. A pulzusom az egekbe szökött, de, egyáltalán nem azért mert jól esett volna. Egyszerűen csak mélyen megdöbbentett a tette. Eltoltam magamtól a fiút és továbbra is döbbenten néztem rá. Tae lehajtotta a fejét, és látszólag elszégyellte magát. Ha ez a középiskolában történik, fel-le futkosnék a boldogságtól, most még is inkább bűntudatot érzek. És szomorú is vagyok, nem gondoltam volna, hogy rosszul fog esni a csókja, még sem éreztem benne semmit. Ez teljesen más volt, nem vette el az eszemet, nem úgy, mint amikor Min csókolt meg. Hihetetlen vagyok, itt van mellettem egy nagyon rendes fiú, biztosan mindent megadna nekem én még is egy gyilkos után sóvárgok. Nem érdemlem meg Tae-t, túl jó hozzám.

- Ne haragudj. – szólalt meg egy kis idő elteltével a fiú. Megráztam a fejem.

- Nem haragszom. Tudod régebben nagyon is tetszettél nekem, ha nem így alakultak volna a dolgok az életemben, akkor biztosan másképp lenne. Sajnálom.

- Semmi baj, tiszteletben tartom a döntésedet. – bólogatott a fiú, próbálta leplezni a csalódottságát, de én láttam a szemében mennyire rosszul esik neki. Egy igazi dögnek érzem magam most.

Tae ragaszkodott, hogy a hálószobában aludjak, míg ő megelégszik a kanapéval, fáradt voltam így nem igazán vitatkoztam vele. Másnap reggel fogtam egy taxit és hazamentem, mikor megérkeztem pontosan egy órával dél előtt volt. Min ahogy terveztem nem volt otthon. A telefonom névjegyzékében kezdtem el kutakodni, amíg meg nem találtam a keresett számot. Tárcsáztam és vártam, amíg felveszi az illető.

- Igen? – szólt a telefonba egy kellemes hang. Olyan rég hallottam már, jól esett.

- Unni! Én vagyok Il Seon. – köszöntem a vonal túlsóvégéről a nővéremnek. Fellelkesülten köszönt vissza, sokkal vidámabban, mint korábban.

- Te jó ég! Felőled is hallani valamit. Mi újság?

- Szemétség, de kérni szeretnék tőled valamit, azért zargatlak. – szólaltam meg bűnbánóan.

- Mond csak, csupa fül vagyok. – a lelkesedése ennek ellenére sem lohadt le, így én is jobban éreztem magam.

- Anyáról lenne szó. Szeretném, ha elintéznéd, hogy kivegyék a kórházból és átszállíttatnád magadhoz egy ausztráliai kórházba.

- Miért? Mi történt?

- Elég, ha annyit tudsz, valami nem stimmel nekem ott. Megtennéd ezt nekem? Fontos lenne, hogy mind ez titokban történjen. Semmiképpen se értesítsd a főnővért. Van egy olyan érzésem, hogy nem becsületes.

- Persze hugi, megteszem. Ugye nem keveredtél nagy bajba? – aggodalmaskodott unni.

- Majd részletesen elmesélem később, egyelőre megtennéd ezt nekem? Hívj fel, ha elintézted jó?

- Persze, azonnal neki is látok. Vigyázz magadra. – köszönt el a testvérem. Megkönnyebbülten fújtam ki a benntartott levegőt. Ezzel megvolnék. Ez volt a könnyebb feladat, a nehezén még nem vagyok túl.

Szükségem van Min segítségére. Annak ellenére, hogy még nem dolgoztam fel rendesen az információkat, nélküle nem tudom végigcsinálni. Egyedül nem vagyok elég erős, hogy börtönbe juttassak két embert. A hátralévő időmben egész végig azon járt az eszem, hogyan fogok a fiú szemébe nézni. Mit fogok tenni, ha nem vagyok képes együtt dolgozni vele?

Megacélozott akarattal ültem le a kanapéra, türelmesen vártam, míg a védő ügyvédnek lejár a műszaka és hazajön. Egyszerre örültem is és lettem nagyon ideges, amikor meghallottam a motor hangját, és hogy egy kocsi parkol le a ház előtt. A kulcs zörögni kezdett a zárban, majd belépett rajta az ügyvéd aktatáskáját az előszobában hagyva. Mikor meglátott megszaporázta a lépteit, hogy elém érjen. Hatalmas akaraterőre volt szükségem, hogy ne meneküljek el azonnal. Hatalmas tenyereit a hátamra helyezte és közelebb húzott magához, az állát a fejem búbján pihentette. Megfagytam az ölelésében, próbáltam ellazítani magamat, de nem értem el sikereket. Feszült voltam a közelében. Eltoltam magamtól és hátráltam egy lépést, hogy növeljem a távolságot. Próbáltam uralkodni az érzéseimen, nem mertem a szemébe nézni. Mikor Min az állam alá helyezte a kezét tudtam mi fog következni, szembe kell, nézzek vele. A tekintete tele volt szenvedéssel, önostorozással, mintha tudta volna, hogy mindenre fényderült. Az egész személyiségét lecsupaszította számomra, beengedett a világába, hogy jobban megérthessem őt. Ott hagyott, harcolni a kétségeimmel, majd amikor azt gondoltam nem fog visszajönni, még is megtette. A kezében egy fekete naplót szorongatott át nyújtotta nekem.

- Beszéljünk, ha elolvastad. – mondta halkan a fiú, majd magamra hagyott a könyvvel, ami valójában a saját naplója volt. Minden egyes nap írt bele a dátumokból ítélve, van, amikor kétszer is egy nap. Bezárkóztam a szobámba és az íróasztalhoz görnyedve lapoztam a legelső oldalra. Leírta az első gyilkosságát, leírta Jun Yeong hogyan tanította, leírta milyen szabályokat fektetett le számára, leírta, hogy milyen gyilkosságokról beszélgettek ebéd közben, mikor nem akadt más téma. Elborzadtam, ahogy olvastam a sorokat. Ítélkeztem mikor én ennek a felét sem bírtam volna ki, már régen sorozatgyilkos vált volna belőlem. Ahogy haladtam az időben, Min sorai reménykedéssel teltek meg, amikor találkozott személyesen is a bátyjával, majd mérhetetlen dühös volt, hogy nem ismerte fel. Leírta, hogyan zajlott az akkori nyomozás, hogy a bátyja mennyire kereste akkoriban a nagybátyjának titulált egyént. És, hogy lemondott az egészről, amikor a fiú szerelmes lett a rendőrnőbe. Min próbálta megállítani Jun Yeong-ot, de ennek következményeképpen korházba került és egy kockázatos műtéten esett át. Leírta, hogy megkapta a testvérétől a lehetőséget, hogy Lee Min-ként élhessen tovább. Min pedig olyan dühös volt a férfire, aki tönkretette az életét, hogy felesküdött megtalálja és megöli. Meglepetten olvastam a későbbi bejegyzésekben, hogy engem is megemlített. Az elején kétélű szavakkal illetett. Majd kezdtem egyre pozitívabb jelzőkkel szerepelni az írásaiban. És az utolsó lapon, megköszönte, hogy megismert. Elérzékenyülve tapintottam végig a lapon, végig a betűkön, amik erősen nyomódtak a következő oldalra is.

„Nem értettem, hogyan tudja egy nő megváltoztatni egy férfi gondolatait. Cha Ji An, hogyan volt képes eltűntetni a bosszút a bátyám lelkéből.”  Ezeket a szavakat használtam pontosan egy éve, most viszont egy évvel később kezdem érteni a leírtak jelentését. Il Seon. Maga a név a válasz, köszönettel tartozom, hogy ráébresztett dolgokra, hogy mellettem van annak ellenére, hogy nem vagyok jó ember.

Félek. Félek attól, hogy ha rájön, milyen vagyok igazából, megvetéssel fog rám nézni. El fogom veszíteni csak idők kérdése.

Ez volt az utolsó bejegyzés, amit három hete írt meg. Visszagondolva, akkor történt, az azt követő napon raboltak el. Már akkor így gondolta? Már akkor érzett irántam valamit? Ezért nem húzta el a kezét, amikor vigasztaltam? Ezért tűrt meg maga mellett? Jobb kezemmel letöröltem a kibuggyanó könnycseppemet. Most nem azért akarok sírni, mert szomorú vagyok, vagy, mert dühös. Azért, akarok sírni, mert meghatódtam. Most végre beleláttam a fejébe, megosztotta velem a gondolatait, szerintem nem túlzok, ha azt mondom, én vagyok az első ember, akiben így megbízik. Bezártam a naplót, majd átkopogtam a fiú szobájába. Hogy végre rendbe szedtem a gondolataimat, sokkal könnyebbnek éreztem magam. Hatalmas kő esett le a szívemről. Min ajtót nyitott én pedig szorosan magamhoz öleltem, megkönnyebbülten sóhajtott fel, ahogy karjait körém zárta. Egész végig idegesen várta, hogy megtudja, hogyan fogok reagálni, hogyan fogok dönteni.

Meghoztam a végleges döntésemet.

- Nem fogok eltűnni. Veled maradok, mindig melletted fogok állni. – suttogtam a fiú fülébe megnyugtatóan.

- Beszélnünk kell. Nagyon fontos dolgokról kell beszélnünk.  – toltam el magamtól, annyira elragadott a hév, hogy teljesen elfelejtettem miért is vártam a fiút. – Le kell zárnunk az ügyet, segítened kell elkapni az apámat és Jun Yeong-ot.

Beavattam a részletekbe, elmeséltem neki a találkozásomat is a sorozat gyilkossal, majd hozzátettem, hogy Oh Gu Tak-ban sem bízhatunk meg.

Egy pillanatig hezitáltam, hogy kövessem-e Min-t a hálószobába, de végül annyira kellemesen éreztem magam az ölelésében, hogy örülök, hogy nem döntöttem úgy, hogy a szobámban alszom.

Reggel telefoncsörgésre ébredtem, Min már nem volt mellettem, így csak felkönyököltem az ágyon és a telefonért nyúltam.

- Haló?

- Felébresztettelek? Ne haragudj. – szabadkozott a testvérem.

- Történt valami? – szakítottam félbe, és egyből rákérdeztem a lényegre, vártam a hívását. Mikor meghallottam a testvérem hangját szabályosan felugrottam az ágyból.

- Jól érezted, hogy valami nem stimmel azzal a kórházzal. A szemműtét, amit kifizettél valójában sosem fog megtörténni.

- Ezt meg hogy érted? – kérdeztem hisztérikusan, összezavarodtam. Nem értem, miért ne történhetne meg a beavatkozás.

- A kórházban, semmi nyoma sincs anyának, a szemműtétnek pedig még annyi sem. Ám találtam egy másik beteget, aki megfelel a személyleírásnak és a dátum is stimmel. Valaki hamis névvel vette fel a betegek közé.

- Tudtam, hogy az apám nagy ember, de arra nem számítottam, hogy egész kórházat irányít, hogy a bolondját járassa velem. – orrnyergemet kezdtem masszírozni és idegesen járkálni kezdtem a szobában. – Ki tudod hozni onnan?

- Hát megpróbálhatom. Szerencsédre a férjem elég befolyásos orvos, talán el tudom intézni, hogy az apánk ne tudjon tenni ellene semmit. De tudod, hogy ha kihozom onnan, apa nagyon hamar rá fog jönni még ha nagyon csendben is teszem?

- Tudom, ezért is rejtsd el jól. Megteszed ezt értem?

- Persze, elfelejtetted, hogy én is szeretem anyát? Szerinted hagynám ezek után, hogy apa karmai között maradjon? Milyen embernek nézel?

- Tudom, tudom. – mosolyodtam el. – Te egy nagyon jó ember vagy. Hamarabb rájöttél milyen ember az apánk, mint én.

- Nem hittél nekem, pedig mondtam, hogy egy utolsó söpredék. – bizonygatta, ennek ellenére nem hencegett, sokkal inkább volt elkeserítő, hogy igazat kell, adjak neki. Még így is nehéz elhinnem.

- Igazad volt. – helyeseltem egy sóhaj kíséretében. Éppen bocsánatot akartam kérni, amiért nem hittem neki, de megelőzött a válaszával.

- Ne emészd magad. Mindig naiv kislány voltál, sokszor irigyeltelek, mert máshogy látod a világot.

- Már nincs mit irigyelned, jelenleg nagyon is a talajon állok.

- Úgy érzem, tudnál mit mesélni. – hallottam a hangján, hogy épp elmosolyodott.

- El sem tudod képzelni mennyit. 

Sziasztok! J Ha tetszett a rész kérlek, hagyj egy pipát a bejegyzés alatt. Csak annyi a dolgod, hogy az ’elolvastad?’ kérdés után található igen melletti kis négyzetre kattintva hagysz nekem egy pipát. Nagyon szépen köszönöm!