1. The circle will never end, just know that we'll meet again

1.FEJEZET

A tárgyalóteremben az emberek halkan beszélgettek mindenféléről, amikor én is csatlakoztam hozzájuk. Végigsimítottam a szépen felöltözött alakomon, magam alá gyűrtem a szoknyámat és helyet foglaltam az egyik tömött sorban. Meg győződtem arról, hogy a telefonom nem fogja zavarni a tárgyalást. Mikor újra felnéztem a bíró megjelent a súlyos mahagóni faajtó mögött, ezzel egy időben mindenki felállt, hogy kifejezze a tiszteletét. Épp időben érkeztem. Ez alig tart pár másodpercig, mert mikor a bíró úr elfoglalja, a helyét a katedrálison megkezdi a begyakorolt rutin szöveget, tehát bemutatja a fontos jelenlévőket. A jegyzőkönyvvezető, az ügyész és az ügyvédek nevei is elhangzanak. Azután következik a jelenléti ellenőrzés, miszerint a beidézett tanuk megjelentek-e, és a vádlott, valamint a sértett is itt van-e köreinkben. Miután semmi sem áll a tárgyalás megkezdésének útjába az ügyész lép elő, hogy előterjessze a vádiratot. A vádlott ügyvédje idegesnek tűnik, vele ellentétben pedig a sértett védőügyvédje maga a magabiztosság szobra. Halványan elmosolyodom és ölbe tett kézzel várom a fejleményeket, milyen meglepetéseket tartogat Lee Min ügyvéd úr ezúttal.

A tárgyalás unalmas része következik elsőként, miszerint minden tanút és elsősorban a sértettet a tárgyaló termen kívül hallgatnak meg először, csak aztán ismerjük meg mind két fél vallomását.

Egy húszas éveiben járó nő sétál végül az emelvényre, ahol közszemlére téve kell elmesélnie a történteket. Az ügy egy cserbenhagyásos gázolás, a sértett pedig szemtanúja volt a férje gondatlanságból elkövetett gyilkosságának, akivel abban az időpontban volt megbeszélt találkozója. A szemei duzzadtak voltak, a sírás nyomait nem tudta elfedni, de még is magabiztosan és megingathatatlanul mondta el az eset történetét kisebb megszakításokkal. A vádlott ügyvédje azzal kívánta védeni ügyfelét, hogy tudatmódosító szer hatása alatt nem volt beszámítható. Ennek fejében valóban volt törvénycikkely, de csak akkor érvényesíthető, ha nem önszántából fogyasztotta a drogot és a tudta nélkül került a szervezetébe.

Azzal a céllal, hogy ezt megerősítse felszólította az egyik tanút, hogy tegyen vallomást, miszerint látta a vádlottat abban a clubban és szemtanúja volt, hogy valaki belekeverte az italába a szert, nem ő maga vásárolta.

Hogy őszinte legyek, nem voltam elájulva a tanútól, bár rendesen fel volt öltözve az eseményre, lerítt róla a pultos lány szerep. Remegett a lába miközben felsétált az emelvényre, a bíró pedig belekezdett a paragrafusba, miszerint nem tanúzhat hamisan, mert az következményeket von maga után. A vádlott ügyvédje zavartnak tűnt és idegesnek, annak ellenére, hogy próbált pókerarccal bámulni. Valami nem stimmelt.

A feleség ügyvédje kérdéseket tett fel, és többször is elbizonytalanította a beidézett lányt. Majd mindenki meglepetésére Lee Min a bíróhoz intézte a szavait. Képeket mutatott fel, amik a tanú, valamint a vádlott ellen szólnak. Tisztán látszott, hogy a férfi maga vásárolta a szereket és vidáman szórakozott több hiányos öltözetű lánnyal, akikben szintén lehetett parti drog. A képek árulkodóak voltak.

Feszült figyelemmel kísértem végig a történéseket, még levegőt is elfelejtettem venni, amikor a vádlott ügyvédje rácsapott az asztalra, a türelme fogyóban lehetett, ahogy a lehetőségei is. Mint egy sarokba szorított kutya utolsó nyüszítéseivel követelte, hogy a képeket hiteltelenítsék el. Vele ellentétben az áldozat védőügyvédje maga volt a megtestesült nyugalom, kisöpörte a szemébe logó sötét tincseket, majd átvette a szót. Felállt a székéből, megigazította az öltönyét és az esküdtszék felé tekintett.

A teremben csend uralkodott, mindenki kíváncsian várta a következő lépését, és ahogy egyre inkább közeledtünk a végkifejlett felé, lett egyre világosabb, hogy egy újabb győzelmet zsebelhet be. A védőügyvéd Lee Min, igazi példaképként szolgálhat minden joggal kapcsolatos hivatással rendelkező egyénnek. Többször sikerült látnom, ahogy a teremben megváltoztatja az állást és mindig a jó oldalára állt a mérleg. Meg van a készsége, hogy a lehető legjobb legyen a területén.

Az utolsó szalmaszálakba is belekapaszkodott a bosszús ügyvéd, de már a képek felmutatásakor elvesztette a pert.

- A bűntető jog 3. cikkelyének 4 § (paragrafusa) értelmében a vádlottat bűnösnek nyilvánítom gondatlanságból elkövetett gyilkosság ügyében. És 5 év szabadság vesztésre ítélem. – mondta ki az ítéletet a korosodó bíró, majd háromszor lesújtott a kalapács kicsinyített másával, ezzel lezárta a tárgyalást.

A vádlottat bilincsben vezették ki a teremből.

Átverekedve magam a távozók tömegén sietősen szeltem a lépcsőfokokat, bár a haladásomat akadályozta az alkalmi cipőm. Nem sietős léptekre tervezték. Körbe tekintettem és kerestem az ismerős kidobós fiú alakokat, akik esetleg engem várnak, de szerencsére semmi ilyesmit nem fedeztem fel a zsúfolásig telt előtérben. Lehet, hogy feladták? Befordultam az épület jobb szárnyába, majd a női mosdó egyik fülkéjében elővettem a kényelmes ruháimat és ráérősen átöltöztem. Mikor a bakancs is a lábamra került a távozás mellett döntöttem, ám akkor már kevésbé voltam szerencsés. Két férfi állt civil ruházatban, de felismertem bennük apám embereit. Bőszen tekintgettek jobbra, ballra, hátha meglátják a célpontot, vagy is engem. Éppen, hogy sikerült volna kijutnom a nyílt terepre, de véletlenül meglöktem valakit a sietségben, aki nem éppen kedvesen fejezte ki nemtetszését. Nem is kellett zseninek lenni, hogy az a két férfi azonnal felismerjen. Mivel tőlem jóval távolabb álltak a tömegben, volt egy kis előnyöm, de nem értem vele túl sokat. A hátsó kijáraton távozva a parkolóba kerültem, nem is gondolkodtam rendesen, csak felnyitottam az egyik kocsi ajtaját és becsaptam magam után, mielőtt még a két gorilla nagyságú verőember megtalált volna. Nem voltam egyedül, így a szituáció kezdett elég kínossá válni. Hol engem nézett a vezetőülésről, hol pedig a szuper kémesdit játszó két fickót, akik nagyon látványosan kerestek valamit, vagy inkább valakit.

- Nagyon sajnálom, azonnal kiszállok. – pattantam fel, de amikor láttam, hogy a kinti helyzet nem javult visszabújtam az anyósülés háttámlájához. Vagy mégsem.

- Ki vagy te? – kérdezte Lee Min diplomatikus hangsúllyal, ami meglepett, hogy egy cseppet sem mutatott érdeklődést valójában. Az is lehet, hogy azt hiszi egy szökött bűnöző vagyok. Mondhatnék akármit, nem biztos, hogy hinne nekem. Hogy elkerüljem a szituáció még kínosabbá válását eldöntöttem, hogy el kell, hagyom az autót.

Kiszálltam a kocsiból és nagyon gyorsan futni kezdtem, nem álltam meg addig, amíg minél távolabb nem kerültem a bíróságtól és persze a tüdőm kapacitásától is függött a távolság növelése. Térdeimre rogyva köhögtem a futás következményei végett, majd halkan felnevettem. Saját magamat tartottam nevetségesnek. Nem éppen így terveztem a találkozást a kedvenc védő ügyvédemmel, bár, hogy őszinte legyek semmiféle találkozást sem szerettem volna megvalósítani, de biztosan állíthatom, ez volt a legrosszabb módja.

Lassú léptekben indultam el a hazafelé vezető úton. Az agyam továbbra is az ügyvéd viselkedésén tűnődött el. De mielőtt még nagyon belemerülhettem volna az összeesküvés elméletek szövögetésébe megérkeztem az ütött kopott kis bérház kapujához. Közel lakom a bírósághoz, így nem kellett túl nagy távot megtennem. Nem ez volt a legszebb ház a környéken, de kevés lakbért kellett fizetni a kislakásért, ami teljesen megérte. Fáradt végtagjaimat kinyújtóztattam a barna sarok kanapén a táskámat pedig egyszerűen csak ledobtam a virágmintás szőnyegre. A falak citromsárga festését, még egy tehetősebb elmegyógyintézet is megirigyelné. Talán át kellene festenem, ha egyszer lesz rá lehetőségem. Bár az is bizonytalan lábakon áll, hogy meddig maradok itt. Egyik legjellemzőbb tulajdonságom az elhivatottságnak csúfolt makacsságom, így az, hogy visszaköltözzek az apámhoz teljesen kizárt dolognak számít. Még is, mit nem adnék azért a gyönyörű fényűző házért, a megszokott kis szobámért, az tetszett a legkevésbé, amikor elszöktem, hogy többé nem élhetek nagy lábon. Mert ki ne szeretné, ha mindene meglenne? Ha semmiben nem kellene szűkölködnie.

Elnyomtam egy hatalmas sóhajt és felvettem az időközben megcsörrent telefonom.

- Haló?

- Jó napot kívánok a Szent Apostol kórházból telefonálok, ön Kim Sue gyermeke? – szólalt meg angolul egy hölgy. Összeszorítottam az ajkaimat és vártam a folytatást. Mi történhetett? Rosszabbodott az állapota? Vagy még rosszabb? Türelmetlenül vártam, hogy a hang újra beleszóljon a készülékbe.

- Igen én vagyok. – váltottam át angolra mikor ráébredtem, hogy valójában egy megerősítést várt tőlem a feltett kérdésére.

- Azért telefonálok, mert a kórház nem kapta meg a pénzt, ami az édesanyja szemműtétét fedezné. Változott valami esetleg?

- Nem, nem. Nagyon sajnálom, amint tudok, utána nézek a hibának. – hadartam. Idegesen túrtam a hajamba, nem gondoltam volna, hogy apa idáig süllyed. Elköszöntem az angol hölgytől, majd amilyen gyorsan csak tudtam tárcsáztam apám telefonszámát, amennyire a remegő kezeim engedték.

- Kislányom, már vártam a hívásod. – vette fel mézesmázos hangon, felfordult tőle a gyomrom.

- Hogy képzelted ezt? Megígérted, hogy kifizeted anyu műtétjét! – kiabáltam minden tiszteletet félre téve. Ráharaptam az ajkamra, hogy ne csússzon ki a számon egy anyaszomorító kifejezés, próbáltam higgadtabban folytatni. – Nem fogod kifizetni? – kérdeztem, azért reménykedve vártam a tény megcáfolását. De persze az apám nem ilyen könnyű eset.

- Ha haza jössz, akkor kifizetem. – válaszolt, képzeletben kiteregette a kártyáit, én pedig vagy beadom a derekam, vagy máshonnan kell pénzt szereznem a beavatkozásra. Most már nem csak az egóm nem engedte a hazatérést, hanem a lelkiismeretem is beszállt a buliba. Hatalmasat csalódtam a tulajdon édesapámban. Hogy lehet ilyen szívtelen valaki, hogy a lánya kérésére se fizeti ki a volt felesége szemműtétét? Még ha csak az ágyasaként is tekint rá, az sem jogosítja fel, hogy miatta anya, végleg elveszítse a szeme világát. Mindezt egy milliókat érő cég miatt. Az egészség sokkal fontosabb, mint a pénz, de ezek szerint nem mindenki gondolja így. Ami számára apró pénz, még ennyit sem áldoz az édesanyámra.

A telefonom elsüllyesztettem a zsebem mélyére, majd magamra vettem a kabátomat. Az asztalról elvettem a lakás kulcsait, nyakamra tekertem a sálamat és kiléptem a csípős őszi időbe. Cipőimet bámulva merültem el a gondolataimban és csak sétálgattam a környéken. Végig gondoltam az összes elkövetett hibát, amit ez alatt az egy hónap alatt felhalmoztam, most pedig megiszom a levét. Volt pénzem, a saját számlámra elég rég óta gyűjtögetem az összegeket, de ezt a 3 millió Won-t, anyám szemműtétére fogom felhasználni, és ha jól láttam a fen maradó egyenlegem 4 ezer Won-ra csökkent. Aligha elég a saját ellátásomra, még a következő hónapi lakbért sem tudom kifizetni belőle.

Elnyomtam egy kikívánkozó ásítást, majd a gondok számolgatásában, annyira elfelejtkeztem a körülöttem zajló világról, hogy csodálkoznom kellene azért, hogy csak most mentem neki valakinek.

- Elnézést. – először csak az öltönyt láttam, majd ahogy felnéztem az arcára, hátrahőköltem a meglepettségtől. Túl sok szerencsétlenség ér ezen a napon, szerintem valaki megátkozott. – bosszankodtam.

- Te vagy az a lány a kocsiból. – érte a felismerés, én pedig lehajtott fejjel elszégyelltem magam. Nem mondanám, hogy kellemes egy köszöntés. De nem hibáztathatom, hiszen teljességgel az én hibám volt a szituáció. Még is, most kisebb gondom nagyobb annál, hogy a szemérmességemmel foglalkozzak.

Még is elfogadva az ajánlatot a közeli kávézó egyik asztalánál vártuk a rendelést, velem szemben az ügyvéddel.

- Nem vagyok bűnöző. – szólaltam meg elsőként. Ujjaimmal körbe fontam a forró papír poharat, amit azonnal a markomba szorítottam a rendelés megérkezésekor és óvatosan szürcsöltem az italból csak annyit, hogy ne égesse le a nyelvem azonnal. Nem is értem, hogy minek magyarázkodok, nem rá tartozik a dolog, az pedig, hogy mit gondol, nem kellene, hogy érdekeljen. – Nincs semmilyen érdekfeszítő maffiás történetem, szóval, ha ilyesmi izgalmakat keres, rossz helyen kopogtat. – tettem hozzá finomkodva. A válaszom kikényszerített belőle egy elfojtott mosolyt. Az izom rándulása kellemes vonásokkal ajándékozta meg a férfit, még is én kissé erőltetettnek találtam, sem mint bizalomgerjesztőnek.

- Azért még is, lepjen meg. – válaszolt Lee Min, majd nyugodtsággal emelte fel a saját poharát. A testtartását megváltoztatva hátra dőlt a széken, a szemeiben még sem láttam túlzott érdeklődést. Vajon miért hívott meg egy kávéra? Kötve hiszem, hogy a kislányos bájaim miatt.

- Ügyvéd szeretnék lenni, ezért voltam aznap a bíróságon, megfigyelek a tárgyalásokon. Ismeri a Hamil Group-ot? – kezdtem bele. Az ügyvéd összeráncolta a szemöldökét a hatalmas cég említésére, bólintott.

- Az apám vezeti. De apuci pici lánya nem szeretné átvenni a hatalmas luxusbirodalmat. Az a két szekrény azért üldözött aznap, hogy észhez térítsenek és visszavigyenek. – vázoltam a helyzetet. A kávé felénél jártam, ide-oda döntögettem a poharat, így a benne lévő folyadék himbálózva mozgott, lekötötte a figyelmem, amíg a férfi válaszára vártam. Talán ezért sem vettem észre, hogy a tekintetét sosem rám szegezte a férfi. – Nem túl érdekes igaz? – néztem végre az előttem ülőre, aki éppen a poharát ürítette ki.

- Valóban nem. – mondta. Ajkaim közül majdnem kiszökött egy cinikus, oh’, de végül visszaszívtam. Nem mondanám, hogy csalódtam, sokkal inkább váratlanul ért a hirtelen őszintesége, legalább valamilyen reakcióra számítottam, vagy látszólagos kedves szavakra, de ez meglepett. Szemeivel egy bizonyos pontra fókuszált, ám mikor végre megértettem a szituációt, a potenciális célpont elhagyta a kávézót, a védő ügyvéd pedig egészen addig rajta tartotta a szemét.

- Ne késlekedjen, még utoléri. – böktem az ajtó irányába. Lee Min kétségtelenül meglepődött. Ostobának néz? Hogy ne vettem volna észre, főleg, ha az orrom előtt csinálja. Biztosan a következő ügyéhez gyűjt adatokat, vagy bizonyítékokat. Nem érdekelt, sokkal inkább, hogy felszedegessem a földről az önbecsülésem darabjait. Lehet, hogy a jó cél érdekében, de kihasznált. Én pedig elárultam neki a történetem egy töredékét. Néha úgy érzem, hogy túl jól játszom a naiv lány szerepét, hiszen most kétségtelenül beleestem azoknak a lányoknak a csapdájába. Kiittam az utolsó cseppeket a pohárból, majd felálltam, arra készülve, hogy távozok.

- Holnap ott lesz a tárgyaláson? – tartóztatott fel a kérdéssel, mielőtt még elindulhattam volna.

- Természetesen. – mosolyodtam el magabiztosan, majd egy biccentéssel letudtam az elköszönés procedúráját. A mai nap után csak arra vágyok, hogy hazaérve vegyek egy forró fürdőt és nagyon sokáig aludjak.

{

Az ébresztő óra 10:00-kor lágy dallamokkal kergetett ki az ágyból. Hogy felébredjek megmostam az arcomat, de e helyett elég lett volna, ha csak megnézem a telefonom értesítéseit. ’ Kedves ügyfelünk! Tájékoztatjuk, hogy a bankszámla egyenlege –3 millió Won, fennmaradó összeg: 4067.53 Won ’ Hivatalosan is leégtem anyagilag. A hónapnak hamarosan vége, én pedig nem tudom, miből fogom előbányászni a lakbért a következőre. Jelenleg a teendőim listáján a legfontosabb pont, hogy állást találjak. Az elszomorító tény pedig, hogy ha most azonnal varázsütésre is szerzek egy jól fizető állást, nem fognak előre kifizetni engem, tehát ugyan ott tartok. Az apámhoz biztosan nem fordulok, anyám szóba se jöhet és másik élő rokonom csak a nővérem van, de ő külföldön él és nem akarok az anyagi problémáimmal élősködni rajta. Én választottam ezt az helyzetet, most meg kell élnem. Nem mindenki születik gazdagnak, ők pedig remekül megállják a helyüket, én ezt nem érthetem, akit kezdettől fogva arany kanállal etettek. Még ha kilátástalan is a helyzetem, biztosan sikerül megoldanom valahogy.

Pozitív gondolatokkal indultam el otthonról, beültem a tárgyalásra, de nem igazán tudtam figyelni. Valahogy a gondolataim mindig elkalandoztak, pedig nagyon igyekeztem, hogy csak is az ügyre koncentráljak, akkor talán megnyugodhatok egy kicsit és félre tehetném a gondjaimat későbbre. A tárgyaló teremből kijutva egyből elindultam egy kávé automatához, szabályosan fájt a szívem, ahogy bedobtam a gépbe az aprót. Még ez a kis pénz is arra emlékeztet, jelenleg mennyire szegény vagyok. Nem vagyok eleresztve annyira, hogy kávét vegyek. Ha az apám ezt megtudná, most biztosan a földön fetrengene a lánya viselkedésétől miközben könnyekben fulladozna a nevetésből kifolyólag.

- Még nem árultad el a neved. – szólalt meg Lee Min miközben nekidőlt az automata oldalának, teljesen váratlanul feltűnve a látóhatáron.

- Megijesztettél. – kaptam a szívemhez a kezem. – Il Seon vagyok. – mutatkozom be, közben pedig elvettem a kávét.

- Tudnánk beszélni valahol? – kérdezte sejtelmesen, mire az egekbe szöktek a szemöldökeim. Még is mi a fenét akarhat? Pár perccel később egy eldugottabb asztalnál ültünk le, távolabb a zsibongó embertömegtől. Összeszűkített szemekkel néztem rá és próbáltam telepatikusan kitalálni a gondolatait. Aztán egy fejrázás kíséretében arra jutottam, hogy nem szeretném inkább tudni, mi jár az agytekervényeiben.

- Térj a lényegre. – kértem, majd karba tett kézzel teljesen passzív testtartást vettem fel. A múltkori incidens óta, még ha akarnám, se tudnám elrejteni a rossz megérzéseimet vele szemben. Túl tökéletesen játssza a jófiú szerepét. Míg az apámmal éltem megtanultam, hogy jobban kell vigyáznom azokkal az alakokkal akik, túl kedvesnek akarnak látszani mások előtt.

- Azt mondtad tegnap, hogy az apád a Hamil Group vállalat vezetője igaz?

Bólintottam, bár nem úgy tűnt mintha bizonytalan lenne benne. Inkább neveztem volna udvarias kérdésnek, mint sem információ megerősítésnek.

- Van egy ügyem, amihez kapcsolódnak, és kellene egy kis belső segítség. Gyorsabban haladnék. – mondta, összefonta az ujjait az asztal felett majd kényelmesen elnyújtotta a falapon.

Mi köze lehet apám cégének egy bírósági ügyhöz?

- Rendben, de van egy feltételem. – dőltem előre a székben. Megérdemelné, hogy keresztbe tegyek neki ezúttal, hátha ezzel elismerne méltó ellenfélként az apám. Lee Min meglepetten fogadta a hírt, hogy ilyen hamar belementem. Majd fejével biccentett, hogy folytassam. – Csak egy alkalmi segítőként nem szállok be, tekintsd úgy, hogy ebben az ügyedben kapsz egy társat. Mindent el kell mondanod nekem az üggyel kapcsolatban. Még mindig benne vagy?

Ezzel együtt kicsit bele is áshatom magam apám piszkos ügyeibe. Már rég nem voltam az a kislány, aki példaképként tekint az apukájára. Az utóbbi időben nagyon is megláthattam a foga fehérjét.

- Rendben.

- Ha megtudom, hogy hazudtál, vagy nem tartod be az ígéreted, akkor nem segítek tovább értelemszerűen. – figyelmeztettem, de nem igazán hatottam meg vele. Jobb kezét nyújtotta az asztal fölött, mire kissé bizonytalanul, de megszorítottam. A kézfogással együtt társakká váltunk. A szóban váltott ígéret pedig izgalommal töltött el. Mintha most értem volna az életem egy fontos fordulópontjához. Egyelőre pedig nem voltam biztos benne, hogy jó irányba haladok-e. 

Sziasztok! J Ha tetszett a rész kérlek, hagyj egy pipát a bejegyzés alatt. Csak annyi a dolgod, hogy az ’elolvastad?’ kérdés után található igen melletti kis négyzetre kattintva hagysz nekem egy pipát. Nagyon szépen köszönöm!