10.On an empty street. I’m waiting for you by myself.

10.FEJEZET

- Il Seon! – kiáltotta valaki a nevemet. Forogni kezdtem a tengelyem körül, próbáltam megtalálni a hang forrását. – Jó, hogy újra találkozunk. – mosolygott Tae Kwang, pihegett a futástól, de széles mosollyal üdvözölt. Elragadó, mint mindig. Még is kedvetlenül álltam hozzá. – Mi ez a fancsali ábrázat? – kérdezte, majd barátilag megbökte a homlokomat.

- Yah! – kiáltottam fel. Úgy tesz, mintha legjobb barátok lennénk, pedig már több éve nem láttuk egymást. Próbáltam figyelmen kívül hagyni és tovább sétálni, de Gong Tae Kwang felvette a lépéseim tempóját és csatlakozott hozzám. Csendben sétált mellettem. Sóhajtottam egyet, majd a fiúhoz fordultam. – Nem mész? – kérdeztem ingerülten.

- Hova? – úgy tett, mintha nem értené az utalásomat. Megforgattam a szemeimet és ismét figyelmen kívül hagytam. – Tényleg nem fogod elmondani mi a baj? – egy percre sem hagyott magamra. Mondjam el, hogy mi a bajom? Megértené, ha elmesélném neki? Mivel kezdjem? A milliomos apámmal? Hogy egy olyan emberrel élek együtt, akit szemmel tart egy gyilkos? Vagy kezdjek frissebbel, és meséljem el neki az elrablásom?

- Nincs állásom. Bezárt a pékség ahol dolgoztam. – sóhajtoztam végül. Nem Tae-re vagyok mérges, csak rosszkor van rossz helyen.

- Figyelj, a kávézóban éppen dolgozókat keresnek. Beajánlhatlak. – bökött meg a könyökével játékosan, mintha ezzel fel tudna vidítani. A munkanélküliségem jelenleg az egyik legkevésbé érdekes problémám. Sokkal jobban aggaszt, mit fogok csinálni, fogalmam sincs mire képes az apám. – Gyere, biztosan fel fognak venni. – ragadta meg a karom, de én kirántottam a csuklómat a markából.

- Gong Tae Kwang! Miért vagy ilyen? Ha jól emlékszem a középiskola utolsó évében még csak nem is beszéltünk. Nem vagyunk barátok. Nem kell nekem segítened, nincs szükségem a szánalmadra. – keltem ki önmagamból. Amikor csak Tae Kwang-ra nézek, a régi életem jut eszembe. Minden egyes hazugság, amit neki mondtam, miközben kedveltem ezt a bohókás srácot lejátszódik a fejemben. Nem is engem kedvel, sosem volt hozzá egy igaz szavam se.

- Én nem szánlak Il Seon. – hatalmasra nyílt szemekkel pislogott rám, sosem akadtam ki még ennyire. Az iskolában mindig nyugodt voltam és halvány mosolyt erőltettem az arcomra minden alkalommal. Még akkor is, ha nem tetszett valami, vagy ha valaki megbántott. – Tudom, hogy nem beszéltünk már nagyon rég óta. De amióta találkoztam veled a kávézóban pár hete, annyira örültem annak, hogy ismét láthatlak.

Nem szóltam egy szót sem, a mellkasomban kezdett nőni a bűntudat, amiért a fiúra kiabáltam, pedig csak segíteni szeretett volna. De annyi minden történt, hogy már nem tudtam magamban tartani. Készültem, hogy bocsánatot kérjek, de Tae Kwang ismét beszélni kezdett, így nem mondtam semmit.

- Szeretném megismerni ezt az új Il Seon-t. Megváltoztál. – mosolyodott el végül félénken. Mikor meglátta a grimaszt az arcomon, gyorsan hozzátette: - Tetszik.

Még is mi tetszhet a viselkedésemben? Tetszik neki, hogy épp az előbb kiabáltam le a fejét? Talán megőrült?

- Sajnálom, hogy rád kiabáltam. Nem rád vagyok mérges, csak .. ez nem a legjobb napom. – kértem bocsánatot. Ajkai széles mosolyra húzódtak, ezzel együtt az én lelkem is kicsit megnyugodott. Akármennyire is rég volt, még mindig táplálok érzelmeket iránta. Nem olyan erősen, mint régen, de még jelen van.

Bemutatott a főnökének aki azonnal rábólintott a felvételre és megkaptam a kötényemet amit a munkában kell használnom. Azonnal kezdhettem.

- Hé, Gong Tae Kwang. – szóltam oda a fiúnak. Egy pillanatra megállt az asztal törölgetésében és rám nézett, majd folytatta a munkát.

- Mi az? – kérdezte.

- Azt mondtad korábban, hogy megváltoztam. Miben? – beharaptam az alsó ajkam, nem néztem a fiúra egyenesen az asztal sarkára szegeztem a pillantásom.

- Hát például korábban sosem láttalak az iskolán kívül. Most pedig már kétszer is láttalak az utcán. Belegondolva, most látlak először utcai ruhákban. Még szoknom kell a látványt, hogy többé nem az egyenruhádat hordod. – nevetett fel, mintha el is pirult volna, de nem vagyok benne egészen biztos.

- Ennyi?

- És az előbb még kiabáltál is velem. Sosem láttalak senkivel sem kiabálni, még csak fel sem emelted a hangodat senki miatt sem.

- Tényleg sajnálom. – kértem ismét bocsánatot, de Tae legyintett egyet és ennyiben le is zárta a témát.

Tae szerint megváltoztam, de ez nem így van. Ilyen voltam mindig, csak annyi változott, hogy az apám már nem folyik bele a mindennapjaimba. Nem parancsolhatja, meg hogyan viselkedjek, mióta elszöktem önmagam lehetek. Tae ezt nem értheti, mert nem ismer. A barátságunk alatt mindvégig hazudtam neki, azt hiszi, hogy ismer, de valójában nem. Hagynom kellene, hogy megismerjen?

Áh, nem lehet. Most nagy bajban vagyok, nem kedvelhetek meg senkit. Távolság tartóbbnak kellene lennem. Nem akarom, hogy miattam Tae-nek baja essen. Talán ha más körülmények között találkozunk, vagy ismerkedünk meg, akkor lehet most is együtt lennénk. Mennyire jó is lenne.

- Akkor holnap találkozunk. – köszöntem el Tae Kwang-tól. A munkaidőm délután 5-kor lejárt, míg Tae-nek volt egy órája pluszba.

- Akarod, hogy haza vigyelek? – kérdezte udvariasan.

- Ne fáradj vele. – ráztam a fejem.

- Tényleg nem gond, a kocsim kint áll a parkolóban. A főnök se bánná, ha kilépnék pár percre. – erősködött a fiú, de ismét nemlegesen rázni kezdtem a fejem.

- Már van, aki haza visz. – mondtam végül. Nem akartam megemlíteni, de kénytelen voltam. Tae hajthatatlan.

- Oh, tényleg? Hát akkor rendben. – mondta és mosolyt erőltetett az arcára. Tudtam, hogy ez lesz. Most megbántottam, de Min már biztosan itt van. Figyelmen kívül hagytam a tekintetét és végül kiléptem az ajtón. A mozgólépcsőn lefelé egész végig a mai napon gondolkodtam. Munkanélküli lettem, majd megint szereztem állást. Min biztosan meglepődött, amikor SMS-t küldtem neki egy másik címmel. Még nem tudja, hogy a pékség bezárt. Ahogy kiléptem a forgalmas bevásárló központ ajtaján megpillantottam a védő ügyvédet a parkolóban állt a kocsijával, ő maga pedig nekidőlt az oldalának és keresztbe tette a lábait. Valamit nagyon nézett a telefonján, akkor sem vette észre, hogy ott vagyok mikor már előtte álltam.

- Mit nézel? – kérdeztem. Ezzel végre kirángattam a transzszerű állapotából. – Mindegy is. Új munkahelyem van itt a plazában a pékség bezárt a régi osztálytársam pedig kisegített és beajánlott ide. – foglaltam össze a maiakat a fiúnak. Megszoktam Tae mosolygását, így furcsa volt ismét Min közelében lenni. Mintha az agyam most fogná fel a különbséget. Tae mellett olyan nosztalgikus hangulat vett körül, de Min mellett utolért a valóság.

- Történt valami? – kérdeztem, Lee Min valahogy most furcsán viselkedett. Idegesnek tűnt, pedig sosem láttam eddig annak. Mi lehet az ami Min-ből is idegességet vált ki? Bizonyára valami nagyon félelmetes dolog lehet.

Úgy tűnt, hogy vívódik önmagától. Kinyitotta a száját, de egy hangot sem tudott kipréselni magából. Feladta, de később ismét szólásra nyitotta a száját. Félúton járhattunk már hazafelé.

- Hyung rájött arra, hogy üldözöm Jun Young-ot. Azt mondta nagyot csalódott bennem. – ahogy kiejtette a szavakat, olyan arckifejezést vágott, mintha éppen egy tőrt döfött volna a szívébe. Látszott mennyire fontos neki, mit gondol róla a testvére. Ezért titkolta előle Min, nem akarta, hogy ez történjen. Egy bizonyos szinten megértem Lee Hyun-t. Én sem támogatnám, ha a nővérem ilyen veszélyes dologgal foglalkozna.  De azt is tudnia kell, hogy Min-nek milyen erős az akarata, az a férfi megkeserítette az életét. Bár nem tudok, minden részletet azt tudom, hogy annak a felét sem szabadna átélnie egy fiatal felnőttnek, mint amin Min keresztül ment. Jun Young, már nem csak az apám befolyásolása miatt haragszom rá, már Min miatt is gyűlölöm azt az embert. Meddig szándékozik még életeket tönkre tenni?

- Szeret téged a testvéred, bármit is mond. – csak ennyit tudtam mondani vigasztalásként, ami lehet, hogy kevés, ám ennél jobb nem jutott az eszembe. Rásimítottam a kezem Min-ére, ami a sebváltót markolta. Lehet nem tanácsos ilyen állapotban vezetnie. Már sötét volt oda kint, egy búzatábla mellett haladtunk el, én még is arra kértem, hogy álljon meg. Az elején nem akart, de csak leállította a motort. Értetlenül fordult felém, még jobban meglepődött, amikor kiszálltam a kocsiból.

- Csak rád várok. – kopogtattam meg az ablaküveget. Vette a célzást és kiszállt a kocsiból. – Sétáljunk. – jelentettem ki, mivel sejtettem, hogy nem fog megmozdulni megragadtam a csuklóját és én magam indítottam el. Egymás mellett sétáltunk, el is engedhettem volna a kezét, de olyan kellemes meleget árasztott a bőre, haboztam, de végül elengedtem a csuklóját és az ujjai közé fűztem a sajátjaimat. – Ne értsd félre, csak nem szeretem a sötétet. – dadogtam, el is pirultam, de a sötétség miatt nem látszott, a hold fénye pedig nem adott elég világosságot, hogy látszódjon. Ez adott egy kis bátorságot.

- Furcsa vagy. – szólalt meg az ügyvéd, a hangja kissé rekedtebb volt a szokásosnál. Nem tudtam eldönteni, hogy miért.

- Ezt, hogy érted?

- Megnyugtató, ha a közelemben vagy.

Összezavarodtam. Tényleg azt mondta, amit hallani véltem? Ez egy bók volt? Határozottan bók volt.

- Ha már ilyen őszinték vagyunk, válaszolnál egy kérdésemre? – néztem a fiúval szembe. Megálltam és szembefordultam Min-nel. A védőügyvéd bólintott.

- Amikor elraboltak .. aggódtál értem? – félve tettem fel a kérdést. Féltem az érzéketlen választól, amit kaphatok.

- Nem értem mire gondolsz. Definiáld nekem a fogalmát?

- Hát egy olyan érzés amikor, nyugtalan vagy, mert nem tudod hol a másik. Aggódsz, hogy baja esett-e az illetőnek, vagy hasonló. – próbáltam összeszedni a gondolataimat, de ez nem egy olyan érzés, amit pontosan meg lehet határozni. Különben is milyen férfi az, aki még sosem aggódott valaki miatt?

- Mikor reggel felébredtem és nem voltál sehol, egy darabig azt hittem, hogy elmentél a boltba. Valójában csak 3 órával korábban tudtam meg a felbukkanásod előtt, hogy elraboltak, amikor Ji An idegesen berontott az irodába és kérdezte láttalak-e.

- Még csak észre sem vetted, ez szép. – pufogtam. Meg kellene tanulnom, hogy ne kérdezzek rá olyanra, amire nem akarom tudni a választ. Lelombozottan sétáltam tovább, de Lee Min megakadályozott a léptemben és visszafordított maga felé.

- Mérges vagy?

- Nem vagyok. – mondtam, de még én magam sem hinném el ezt a hazugságot. Minden az arcomra volt írva, amit meg is világított a hold fénye.

Hosszasan egymás szemébe néztünk. Valahogy furcsa lett a tekintete, kényelmetlenül éreztem magam így el akartam nézni, de Min a két kezébe fogta az arcom. Közeledett én pedig teljesen lefagytam.

Fel sem fogtam mi történik, tágra nyílt szemekkel és remegő lábakkal álltam Min előtt, aki épp most érintette az ajkait az enyémekhez. Még is mi folyik itt? Az ajkaink éppen csak összeértek, én húzódtam el annyira, hogy 1 méter távolság legyen köztünk. Rendezetlenül szívtam be a levegőt még mindig tágra nyílt szemekkel bámultam az ügyvédre. Most komolyan megcsókolt? Ujjbegyemmel megérintettem az alsó ajkamat. Nem lehet, biztosan álmodom. De az is kizárt, miért álmodnék ilyenekről? Megbolondultam?

- M .. mi volt ez? – csodának számított az is, hogy ennyit ki tudtam préselni a tüdőmből.

- Sajnálom. - zavartan a hajába túrt és minden szó nélkül visszaindult a kocsihoz. – Most már menjünk haza. – mondta.

Bámultam, ahogy a széles vállai egyre távolodnak. Beültünk a kocsiba és csendben tettük meg a mindössze 10 percet igénybevevő utat. A fogaskerekeim egész úton csikorogtak, sehova sem tudtam tenni Min viselkedését. Kizárt dolog, hogy kedvelne, nincsenek is érzései. De akkor mi a szösz volt az a, minek is nevezzem? Nem volt csók, ahhoz tovább kellett volna tartania. Szájra puszi? Ah, teljesen mindegy minek hívom, akkor sem fogom jobban érezni magam. Ember még sosem zavart ennyire össze, mint ez a fiú egyetlen cselekedettel. Félreértette volna a kézfogást? Lehet jelnek vette, hogy kedvelem? Biztos nem. Ha kedvelném, akkor sem venné észre, ha nagy piros betűkkel kiírnám a homlokomra. De akkor mi ütött belé?

Egy szemhunyásnyit sem aludtam, ami megmutatkozott másnap, amikor majdnem elaludtam a kocsiban. Pedig ma dolgoznom kellett, jó formában kellene, hogy legyek. Egy időben lehetek fáradt és még is majd kicsattanok az energiától?

- Ne felejts el értem jönni 5-kor. – köszöntem el ezekkel a szavakkal a lakótársamtól, mire Min csak bólintott. Rám sem nézett, micsoda fickó. Tegnap megcsókol, ma pedig levegőnek néz. Ha ez valami csajozós stratégia borzalmasan csinálja.

- Il Seon! – halottam meg egy ismerős hangot, épp amikor kiszálltam a kocsiból. Tae Kwang már mellém kocogott és hatalmas mosollyal üdvözölt, lejjebb hajolt és belesett a vezetőülésre. Mikor felnézett, már kevésbé tűnt boldognak. Mielőtt még kínosabb lett volna a szituáció elkezdtem a fiút rángatni a főbejárat felé.

- Ő a pasid? – kérdezte Tae ellenszenvesen. Rá akartam vágni egyből, hogy ő csak egy barátom, de valami miatt nem találtam a hangomat. Miért nem tudok felelni erre az egyszerű kérdésre?

- Bonyolult. – válaszoltam végül. Nem ezt akartam mondani. Mi a baj velem? Valami agyi problémám keletkezhetett attól a kupán vágástól, mert teljesen nonszensz dolgokat hordok össze. Hogy fordulhat meg egy pillanatra is a fejemben, az hogy Min és én. Min és én. Ilyen sosem lesz. Tae ezerszer jobb választás lenne, de őt nem keverhetem most bele az életembe.

Szerencsére a munka kissé elterelte a figyelmemet, de ahogy megláttam Tae méregető pillantásait, láttam, hogy nem úsztam meg ennyivel a beszélgetést. Talán féltékeny lenne? Min-re? Ez olyan röhejesen hangzik.

Ebédszünetet tartottunk, egy hatalmas hamburgert próbáltam a számba tuszkolni a bal kezem pedig a névjegyzéket pörgette végig. Fel akarom hívni Cha Ji An-t, de nem biztos, hogy vele kellene megbeszélnem a dolgokat. Eléggé ellenezte, hogy Min közelében legyek, lehet, hogy elindulna Szöulból és idejönne csak, hogy megfojtsa a barátja testvérét. És szentbeszédet sem szeretnék hallgatni.

- Figyelj, van egy barátnőm, akinek gondjai vannak, kellene egy új szemszög. Szóval ez a lány megismerkedik egy nagyon számító, helyes és szívtelen pasival. De a csajt elrabolják és ez a kőszívű ember magához öleli a barátnőmet, amikor megtalálja aztán még meg is csókolja. Szerinted mi a baja ennek az embernek?

Hosszú monológomra, nem érkezett válasz, csak egy értetlen tekintetű fiú bámult rám, mint aki nem találja a szavakat.

- Ezt egy drámából szedted? Elrabolták? Ne már, ez már kicsit elcsépelt. – rázta meg a fejét Tae mosollyal a szája sarkában.

- Szerinted, ha elrabolnak valakit az vicces? Tudod mennyi emberrablás történik? És, hogy hányan térnek vissza? – rácsaptam az asztalra és bosszús tekintettel néztem a megszeppent fiúra. Ha valamit az utóbbi időben nem találok viccesnek az az emberrablás.

- Bocsánat, nem kell leharapni a fejem. Értettem, igazad van. – bólogatott, próbált megbékíteni. Morcos tekintettel ültem vissza az asztalhoz és elkezdtem szürcsölni a kólámat. Megbántam, hogy megkérdeztem. – Komolyra véve a szót, én pontosan tudom, hogy mi történt azzal a fiúval. – összekulcsolta a kezeit az asztalon, és mint aki megfejtette az évszázad kérdését nézett büszkén.

- Halljuk doktor úr mi a diagnózis? – kérdeztem félig viccesen, de a másik felem teljesen komolyan vette a helyzetet. Tudni akarom, mi jár Min fejében.

Kezével intett, hogy húzódjak közelebb, mintha éppen hadititkokat szeretne elárulni, áthajoltam az asztalon, hogy közelebb legyek, ekkor újból intett, hogy még közelebb. – Ne szórakozz, hanem beszélj. – szűrtem ki a fogaim közül, suttogásnál nem is kellett többet alkalmaznom, hiszen alig 5 centire volt az arcunk egymástól.

- Az a fiú. – kezdte suttogva, jobb tenyerével tölcsért formált a fülem mellett, majd folytatta. – Szerelmes.

- Mi? – úgy hátra hőköltem, hogy a térdem is bevertem az körasztalba. Sziszegve dörzsölgettem a testrészem. – Miből gondolod ezt?

- Egyértelmű. Megölelte, mert aggódott érte és megcsókolta, mert késztetést érzett rá. Ezek a szerelem első jelei. – magyarázott, mint valami szerelem doki.

- Az is lehet szerelmes, akinek nincsenek is érzései?

- Mindenkinek vannak érzései. Csak vannak olyanok, akik nem tudják, vagy nem merik kimutatni őket. – ekkor kissé lehajtotta a fejét, mintha tapasztalatból beszélne. Min-nek nem nincsenek érzései, hanem csak nem mutatja? Ezen még sosem gondolkoztam el. Van, amikor ránézek olyan érzésem van, mintha semmire sem gondolna, de az utóbbi időben igen elgondolkodottnak láttam. Azt hittem, hogy a Jun Yeong felbukkanása miatt, de mi van, ha az érzelmeivel viaskodott? Én pedig úgy, hogy fogalmam sincs, mi játszódik, le benne szívtelennek hívom. Miért érzem magam ezután még jobban rosszul?

Elgondolkodva beleharaptam a hamburgerem maradékába, majd letöröltem a számról a ráragadt szószt. Tae felkuncogott, mire a számhoz kaptam.

- Még olyan vagyok? – kérdeztem, és szüntelenül a számat törölgettem. Tae Kwang nevetve bólintott, majd átnyúlt az asztal felett és hüvelykujját végighúzta az alsó ajkamon. Zavartan a földet kezdtem el pásztázni. Miért jut még ilyenkor is az eszembe Min? Miért kellett megcsókolnia? És miért érzek bűntudatot, amikor Tae csak segített letörölni a trutyit az arcomról? Miért kellene bűntudatomnak lennie? Nincs is barátom, bármit megtehetek. Tae pedig egy rendes fiú. Áh, komolyan, megőrülök. Tényleg valami súlyos fejtrauma érhetett és csak most érzem a hatását. Talán ki kellene vizsgáltassam magam?

A gondolatbuborékomból a telefonom csörgése szakított ki, ismeretlen szám.

- Haló? – vettem fel a telefont.

- Jó napot! A körzeti rendőrkapitányságról hívom.

- A rendőrség?! – kérdeztem elhűlve. Elkövettem valamit? Vagy a pendrive miatt? Most kedvesen fel fognak szólítani, hogy adjam fel magam?

- Nem kell aggódnia, azért hívom, mert egy Lee Min nevű férfit hoztunk be. Valakinek érte kell jönni, hogy aláírja a kiengedési papírokat.

- Mi? Miért? Mit csinált?

- Verekedésbe keveredett az egyik munkatársával. Kisebb sérülésekkel mind kettő megúszta, de pénzbüntetést kellesz fizetniük 30 napon belül. Mindent elmondok személyesen. – a rendőr segítő kész volt, így egy kicsit megnyugodtam.

- Értem, azonnal indulok. – ezzel bontottam a hívást. Kioldottam a hátulról begörcsölt köpenyt és a mellettem lévő székről felvettem a táskámat.

- Mi történt? – Tae Kwang velem egy időben állt fel, úgy tűnt, hogy aggódik miattam. Mosolyogva legyintettem.

- Semmi komoly, de most el kell mennem.

- Ne vigyelek el?

- Tae. Dolgoznod kell, nem hagyhatsz itt mindent miattam. Fogok egy taxit és kész. Tényleg minden rendben, nem rólam van szó. – nyugtatásképpen a fiú vállára tettem a kezem.

- Akkor amiatt, a fiú miatt?

- Később beszélünk rendben? – nem is vártam válaszra, kiiramodtam a kávézóból és gyors sétára váltva kiviharzottam az utcára. Tudtam fogni egy taxit, a sofőr pedig elvitt az úti célhoz. Fizettem és beléptem a kerületi kapitányság szívébe. A nő, aki a pultnál ült eligazított a rendőrhöz, akivel beszéltem, ott ült az asztalánál.

- Jó napot én, vagyok, akit Min ügyében hívott. – hajoltam meg.

- Áh, Il Seon igaz? – kérdezte kedves hangnemben. Az öregecske férfi úgy nézett ki, mint egy nagy plüssmaci rendőr egyenruhába bújtatva. Bizalomgerjesztő kisugárzása volt. Biztosan sokan kedvelik.

- Én vagyok. – bólintottam. – Mi történt Min jól van?

- Gong Si úr feljelentést akart tenni testi erőszakért, amint állítólag Lee Min úr kezdett elsőként, de a főügyész kiállt mellette, aki azt állította, hogy Gong Si úr provokálta a kollégáját. Az ügyészség, vezető elnöke is Lee úr pártjára állt, így nem lesz feljelentés, csak alá kell írnia pár papírt és haza is viheti a bajkeverőt. – magyarázta a rendőr.

- Azt nem tudja mivel provokálta?

Nehéz elhinni, hogy Min neki megy egy kollégának valamilyen piti dolog miatt. Attól ő sokkal érzéketlenebb. Nem érdekli, mit gondolnak róla mások, szóval biztos nem a személyét sértegette. Mi dühítette fel ennyire, hogy még erőszakot is képes volt alkalmazni?

- Nem tudom. Nekem az okkal nem kell foglalkoznom.

- Köszönöm, hogy felhívott. – mosolyogtam a férfire, majd alászignóztam az elém tolt hivatalos papírokat. Min-t kiengedték az alaksori cellából és néma csöndben szálltunk be a taxiba. A bíróságra mentünk, mert ott volt a fiú kocsija. Míg utaztunk volt időm megfigyelni az ügyvéd arcát. Az ajka felrepedt az álkapcsa alsó részénél pedig piroslott a bőr, ezen kívül nem láttam rajta komolyabb sérülést. Meg persze az ujjpercein is rászáradt vér látszott, akkor keletkezhetett, amikor betörte a másik férfi orrát. Ő már sokkal rosszabbul festett, mint Min. Törött orr, véraláfutások és monoklik díszítették. Csak egy pillanatra láttam, de elég is volt, nem éppen kellemes látványnak számított. Min tényleg nagyon dühös lehetett. Jó lenne tudni mi volt az ok, akkor tudnám, milyen szavak használatát kerüljem el. Min fizetett a sofőrnek, majd át ültünk a férfi saját kocsijába.

- Visszaviszlek a munkahelyedre. – jelentette ki Lee Min. Ez komoly? Mindjárt felrobbanok. Ha még egy ilyen hülye ötlettel áll ellő én is felképelem.

- Felejtsd el, haza megyünk, hogy megnézzem a sérülésed. 

Sziasztok! J Ha tetszett a rész kérlek, hagyj egy pipát a bejegyzés alatt. Csak annyi a dolgod, hogy az ’elolvastad?’ kérdés után található igen melletti kis négyzetre kattintva hagysz nekem egy pipát. Nagyon szépen köszönöm!