9. My head's under water. But I'm breathing fine.

9.FEJEZET

Még utoljára ellenőriztem Lee Min szobáját, de a villany akkor már nem égett, így azt feltételeztem, hogy alszik. Amilyen halkan csak tudtam belepakoltam a hátizsákomba a fontos dolgaimat és magam után becsuktam a kis lakás ajtaját. Az egész hotel üres volt, hajnali két órakor senki sem tartózkodott a recepción rajtam kívül, én pedig éppen azon mesterkedtem, hogy kijussak az épületből minden feltűnés nélkül. A tervem az volt, hogy valahogyan elverekedem magam a buszmegállóig és a legközelebbivel elindulok, meg sem állok Daegu-ig.

Azonban nem úgy alakult, ahogy terveztem. Amint kiléptem az ajtón valaki egy édes szagú zsebkendőt nyomott az orromhoz, azt hittem eltörik olyan erővel szorította oda. Rúgtam és kapálóztam, ahogy csak bírtam, de úrrá lett rajtam a hirtelen fáradtság, álmos lettem egyre nehezebbé vált nyitva tartani a szemem. Kloroform volt a kendőn, ami kifejtette a narkotikus hatását és teljesen elvesztettem az eszméletemet.

Mikor magamhoz tértem egy kocsiban ültem. A szemem nem volt eltakarva a kezem és a lábam viszont össze lett kötözve moccanni sem bírtam a szűkre szabott ülésben. Kábán pillantgattam oldalra, ekkor a férfi, aki vezetett észrevette, hogy visszanyertem az eszméletemet. Mikor megláttam Pohyung sebhelyes arcát elöntött a düh és a legkevésbé sem visszafogottan próbálkoztam a szabadulással, a vezetőülésen terpeszkedő férfi pedig egyszerűen kinevetett a próbálkozásaimért. Elég erőt gyűjtöttem a dühömből, hogy elnyomhassam a bennem tomboló félelmet, sikerült végre megtalálnom a hangomat is.

- Hogyan szökött meg a rendőrségről? Mit akar tőlem? – amíg a kérdéseimmel dobálóztam egy percre sem hagytam abba a kalimpálást a vastagon rám tekert szikszalag pedig egyre jobban vágta a kezem, ahogy próbáltam nyújtani rajta.

- Felesleges a szökéssel próbálkoznod. Pár óra múlva elengedlek. – válaszolt a sebhelyes, majd befordult egy kihalt mellékutcára, ezekben a hajnali órákban egyébként sem jártak túl sokan az utcákon. A férfinak nem volt nehéz dolga.

- És azt várja, hogy ezt el is higgyem? – hitetlenkedtem, különben miért fáradozott volna az elrablásommal, ha elenged? Ez nem logikus.

- Igazából nem így terveztem. Csak most kellett volna, elraboljalak. – nézett a karórájára pökhendien. - De egyszerűen nem tudtam ellenállni, amikor önszántadból kínáltad fel a tökéletes alkalmat. Nem tudom hova akartál menni, de rossz időpontot választottál.

- Haza, szóval kérem, engedjen el most. Én felszállok a buszra és mindezt meg sem történtté nyilvánítom. – gyenge próbálkozás volt, nem is érte el a hatását. A férfinek esze ágában sem volt elengedni engem.

- Most csalódtam magában. Ilyen könnyen feladja?

Cseppet sem tudott meghatni a férfi beszéde, csak sértésként tudom felfogni.

- A kihallgatáson azt mondta, hogy figyel engem egy ideje. Milyen régóta? – magam sem tudom, miért kezelem ezt a helyzetet ennyire gördülékenyen. Lee Min biztosan büszke lenne most rám, ha látna.

- Nem figyelem évek óta, ha erre kíváncsi. Mikor Lee Min-nel kapcsolatba került a főnököm megkért, hogy tartsam szemmel magát is.

- Tehát mik a tervei? Tényleg el fog engedni? – valahogy nem akartam hinni a füleimnek. Annyira abszurd volt az egész szituáció. Ott kezdődött, hogy csevegni kezdtem az elrablómmal. A sebhelyes férfi meglepően készségesen válaszolt a kérdéseimre és nem is tett semmit, ami miatt fenyegetve érezném magam. Ennek ellenére nem nyugodtam meg.

- Igen, azt az utasítást kaptam. – bólintott.

- Ez valami csapda? Vagy elterelés? – gondolkodtam. Semmi sem történik ok nélkül. Valaminek lennie kell a háttérben.

- Okosabb vagy, mint gondoltam. – jelentette ki Pohyung. A kocsi megállt és leparkolt egy kísértetiesen elhagyatott ház mögött. Nem éppen bizalomgerjesztő légkör. Mivel a lábam szorosan össze volt kötözve, mint egy vergődő kukac dobott a vállára. A férfi izmos karjai közt úgy éreztem összeroppanok, egyáltalán nem finomkodott. Az egész házban csak egy szék szolgált berendezésül és előtte egy kopott asztal, magában a házban pedig dohos szag keringett, nyilvánvaló volt, hogy nem szoktak szellőztetni.

- Eloldozlak, hogy ha csendben maradsz. – szólalt meg a férfi és jobb kezében egy kés termett. A szemeimet le sem vettem a pengéről, annyira futotta, hogy sután bólintsak. A kést csak az eloldozásomra használta még is a szívem ezerrel kezdett el dobogni, mikor felém közeledett. Dörzsölgetni kezdtem a csuklóimat, próbáltam visszaállítani beléjük a normális keringést. Végigtanulmányoztam a végtagomat és megállapítottam, hogy ennek helye lesz hamarosan. A szikszalag eredetileg is nagyon erősen csavarodott rám és kihorzsolódott a bőröm a szabadulási kísérletektől. Sajgott a lábam és a karom is egyszerre.

Órák teltek el, én pedig a hideg szobában ültem pulóver nélkül. A fogaim összekoccantak a vacogástól, egyre inkább kezdtem elveszíteni a türelmemet. Körbenéztem az apró szobában ahova bezártak és próbáltam valamilyen fegyvernek használható tárgy után kutatni, de semmi sem állt a rendelkezésemre. Elgémberedett végtagjaimmal amennyire csak tudtam odalopakodtam az ajtóhoz és kikukucskáltam az apró résen. Sehol sem láttam a férfit, az ajtóig vezető út szabadnak tűnt. A szívem a torkomban dobogott, futni kezdtem az ajtó irányába, de nem volt szerencsém a kilincs meg sem mozdult és hamarosan lépteket hallottam, meg amik a konyhából egyenesen felém tartanak. Arra gondoltam, hogy gyorsan visszamegyek a szobába ahonnan jöttem, de már túl késő volt. A sebhelyes férfi elállta a menekülő útvonalamat.

- Hova, hova? – kérdezte fenyegető hangsúllyal. Borzongás futott végig az ereimben, ismét átjárt a félelem, ahogy megpillantottam a férfi kezében a kést. Akkor most meg fog ölni? Hát itt a vég? Sosem juthatok haza? – ilyen gondolatok cikáztak a fejemben, de erőt gyűjtöttem és a megmaradt bátorságommal a férfinak rontottam. Karmoltam ütöttem és vágtam ahol csak értem, közben ügyeltem, hogy sose kerüljek a kés útjába. A sebhelyes nem is használta a kést, puszta kézzel képes volt arra, hogy legyőzzön. Lekevert egy hatalmas pofont, amitől a fejem átfordult a másik irányba. Küzdöttem tovább, de ekkor a kés műanyag végével, ami a fogást szolgálta teljes erejéből rávágott a koponyámra. Az említett területből pedig meleg ragacsos vér folyt le az államvonaláig. Kezemet a lüktető területre nyomtam és a térdeimre ereszkedtem, a látásom homályosodni kezdett.

Mikor magamhoz tértem ismét abban a szobában találtam magam, ahova először bezártak. A fejemhez kaptam a kezem, szerencsére már nem vérzett a seb, de elmondhatatlan fájdalom nyilallt a területbe. Szerencsére csak agyrázkódásom lehet. Most jól jött volna mellé egy amnézia is. Minél többet tudok meg annál nagyobb veszélybe kerülök. Vajon mi lehet Lee Min-nel? Keres engem? Tudja egyáltalán, hogy eltűntem? Érdekli egyáltalán? Bárcsak lenne nálam egy óra, beleőrülök a várakozásba.

- Tehát magadhoz tértél? – sétált be a szobába Pohyung. Nem is mertem ránézni, hagytam, hogy a hajam az arcom elé hulljon és eltakarjon.

- Ha nyugton maradtál volna, mind ez nem történik meg. – jelentette ki a férfi gúnyosan. Tudja, hogy tartok tőle és ez tetszik neki. Egy igazi pszichopata. Nem szóltam egy szót sem, jobb, ha nem hergelem fel.

- Mi az elvitte a cica a nyelvedet? – nevetett fel. A gyomrom is felfordult tőle. Rendeztem az arcvonásaimat, majd a fülem mögé tűrtem a hajam. Egy két tincs összetapadt a fejemből szivárgó vértől. Éreztem a vér fémes ízét is a számban. Megrepedt az ajkam, amikor a sebhelyes fickó megpofozott.

- Azt kérdezted korábban miért raboltalak el. A válasz nagyon egyszerű. Figyelem elterelés. Amíg a te Lee Min-ed téged keres nagy erőkkel, a főnököm végrehajt még egy utolsó gyilkosságot Busan-ban, aztán elmegyünk.

- Hát ezt nagyon benéztétek. – vigyorodtam el. Sebhelyes nem is leplezte mennyire meglepődött a viselkedésemen. Próbáltam erős maradni, itt most nem lehetek gyenge. Nem viselkedhetek tovább úgy, mint egy űzött vad. – Lee Min nem pazarolja ilyenekre az idejét. Szerintem rossz emberrel húztatok ujjat.

Hatásszünet következett, majd az elrablóm jóízűen felnevetett, mintha az év viccét meséltem volna.

- Ez ügyes volt, majdnem bedőltem neki. De egyébként is mindegy, aminek meg kellett történnie, megtörtént. Már véget ért a bébi csőszködés. – pillantott a telefonja kijelzőjére Pohyung és zsíros félhosszú fürtjeibe túrt. – Gondolom magadtól is kitalálsz. – lépett el az utamból, majd udvariasságot erőltetve magára az ajtó irányába bökött. Nem kellett kétszer mondani, egy perc múlva már a küszöböt léptem volna át, amikor az elrablóm még utoljára megszólalt:

- Remélem, még találkozunk.

Elengedtem a borzalmas jelentést hordozó elköszönését és amilyen gyorsan csak a lábam engedte futni kezdtem. Kábultan körbe néztem, hirtelen azt sem tudtam hol vagyok. Követtem az aszfaltozott utak vonalát, míg nem fél óra gyaloglást követően rátaláltam egy lakott házra. A tulajdonos férfi, aki a 40-es éveiben járhatott azonnal a segítségemre sietett. A férfi felesége ellátta a sebeimet. Befáslizta mind a két csuklómat és fertőtlenítővel átitatott kendővel óvatosan a fejemről törölgette a rászáradt vért. Nem mertem tükörbe nézni, féltem attól, ahogy kinézhetek. Meg akartam mosni a hajam és aludni egy hatalmasat, de már így is túl sokat időztem a házaspár lakásán. Kölcsönkértem a telefonjukat és tárcsáztam az első számot, ami eszembe jutott.

- Cha Ji An. – hadarta el idegesen a nevét a rendőrnő. Értem aggódna?

- Én vagyok. – szólaltam meg egy kis idő múlva. – Il Seon. – tettem hozzá később.

- Il Seon! – kiáltott fel, a telefonon keresztül hallottam háttérzajokat, csattanásokat és heves beszélgetéseket. – Hol vagy? Mi történt? Jól vagy?

- Egy gyilkosságot fognak elkövetni ma, vagy már el is követték. Elraboltak, hogy Min-nek elvonják a figyelmét az ügyről, amíg végeznek. Ji An mond, hogy senki sem halt meg!

- Erről majd később beszélünk először is mond meg hol az istenbe vagy! Mindenki halálra aggódta magát érted. Még Lee Min is kifordult magából. – Cha Ji An hisztérikusan követelte a válaszokat a telefonban, de én leragadtam az egyik mondatánál, ami megragadta a figyelmem. Min aggódott értem. Tehát tényleg aggódott értem. Mivel én nem tudtam megmondani hol vagyok a tulajdonosnak adtam át a készüléket, aki útba igazította a rendőrnőt. Ezen túl csak annyi volt a feladatom, hogy várjak, amíg meg nem érkeznek. Úgy döntöttem, hogy addig lezuhanyozom. A ház asszonya is javasolta, hogy mossam le magamról azt a temérdek koszt, ami rám rakódott abban az elhagyatott házban. Bármennyire szerettem volna nem húztam el a fürdést, Cha Ji An és a többiek bármikor megérkezhetnek.

Rosszul érintett, hogy vissza kellett öltöznöm a koszos és dohos szagot árasztó ruháimba, de nem volt mit tenni. Átdörzsöltem a vizes hajamat, ügyelve arra, hogy a fájdalmas területet a legkíméletesebb módon masszírozzam végig. A törölközővel itattam fel a hajvégeimen megtapadt vizet, itt-ott a törölköző rózsaszínes árnyalatot kapott, remélem nem kezdett el vérezni a sebem.

Az ajtó hatalmas koppanás kíséretében csapódott neki a falnak, mire ijedtemben kiesett a kezeim közül a törölköző. Min-nel összekapcsolódott a tekintetünk, egymást néztük, majd meglepetésemre a karjaiba zárt. A torkából megkönnyebbült sóhaj tört fel, mire belemosolyogtam a fiú vállába. Ellazítottam a végtagjaimat és átkaroltam a derekát. Jó érzés volt átölelni a meleg testét, az után a hideg szoba után ez maga volt a mennyország.  

- Jól vagyok. – suttogtam a nyakhajlatába. De mint aki nem hisz nekem eltolt magától és végigpásztázta az egész testemet, nem kellett orvosnak lennie, hogy meglássa a befáslizott csuklóimat vagy pedig a fejemen a seb körüli alvadt vért. Én még is jól voltam. Ennél jobban nem is lehetnék. Elmosolyodtam, ahogy a fiú újból körém fonta a karjait. Az idilli pillanatot egy elfojtott köhögés zavarta meg. Lee Min ismét eltolt magától. Hiányérzetem támadt, de türtőztettem magam. Nem kellett sokáig egyedül állnom Cha Ji An szinte berobbant az ölelésembe és majd összemorzsolt annyira megszorított.

- Mi történt? – kérdezte Lee Hyun, miután mind a négyen beültünk az idősebb testvér kocsijába. Nem akartam hazudni, de azt sem akartam elmondani, hogy éppen a buszmegállóba tartottam, hogy elszökhessek innen, amikor elraboltak. Nem bírnék Min szemébe nézni azok után, még mindig nehéz elhinnem, hogy aggódott értem.

- Nem emlékszem, mikor felkeltem egy kocsiban ültem és össze volt kötözve a lábam és a kezem.

A gyomrom teniszlabda méretűvé zsugorodott, mocskosul éreztem magam, hogy éppen 3 ember szemébe hazudtam szemrebbenés nélkül.

- Pohyung volt, aki elrabolt. – említettem meg aztán egy fontos részletet, ami eddig feledésbe merült.

- Tegnap este szökött meg az őrizetből, nem találjuk, hol lehet. – erősítette meg a történetemet az anyósülésen ülő rendőrnő.

- Bántott téged? – most először szólalt meg a védőügyvéd mióta elindultunk. Rá néztem, de az ő tekintete az összekulcsolt kezeimen pihent, biztosan a csuklómat fedő fáslit szuggerálta.

- Egy kicsit. – vallottam be végül. Nem szándékoztam elmesélni, ahogyan felpofozott és kést fogott rám. Egyszer is elég volt átélni, nem szeretném felidézni. Sosem ijedtem meg még annyira, mint abban a percben. Tényleg azt hittem, hogy meg fogok halni. Az út további részében magamba roskadva gondolkodtam. A mai nap rájöttem, hogy ha akarnék, se tudnék kiszállni ebből az egészből. Már az elején le kellett volna álljak, de én nem hallgattam a belső hangomra. Veszélybe sodortam magamat és körülöttem lévőket. A hotel szobába visszatérve sem éreztem magam jobban. A gondolataim belülről emésztenek fel. Kikapcsolódásként a konyhában talált dolgokból próbáltam meg ebédet alkotni, de semmi sem sikerült. Mikor végleg feladtam, hogy valami ehetőt kotyvasszak, beleegyeztem Min ajánlatába és rendeltünk házi koszt helyett. Mióta elraboltak nem ettem semmit, már égett a gyomrom. Nőket megszégyenítő mennyiségeket pusztítottam el rekord gyorsasággal, majd jóllakottan dőltem hátra a székben. Min-nel találkozott a pillantásunk, de elkaptam. Bűntudatom támadt, amiért egyedül akartam hagyni, így rá se mertem nézni.

Sziasztok! J Ha tetszett a rész kérlek, hagyj egy pipát a bejegyzés alatt. Csak annyi a dolgod, hogy az ’elolvastad?’ kérdés után található igen melletti kis négyzetre kattintva hagysz nekem egy pipát. Nagyon szépen köszönöm!