8. Don’t look at me like that. Don’t grow distant from me anymore.

8.FEJEZET

- Én értékelem, hogy fel akarsz vidítani, de ettől függetlenül nem kell rám költened. – tiltakoztam, mikor Cha Ji An az egyik ruhás boltban próbált meg rávenni arra, hogy felpróbáljak valamit. Az elején el sem akartam jönni, de bunkóság lett volna elutasítani, hiszen kedveltem a lányt, nem ezzel volt baj. Amióta az apám felbukkant eléggé nyomott hangulat lett úrrá rajtam, amit a rendőrnő is könnyedén kiszimatolt. Azt nem árultam el mi az oka, de egyelőre nem is kérdezett rá.

- Nem kell emiatt aggódnod, csak fogadd el. – noszogatott a lány. Végignéztem a kezemben tartott ruhán, majd alapos megfontolást követően végül is beleegyeztem, immár egy szatyor társaságában hagytuk el a boltot mindkettőnk részéről. Sosem tartozott kedvenc elfoglaltságaim közé a vásárlás, talán azért is, mert eddig nem nagyon kellett megtennem. A vásárlásról mindig az édesanyám jutott eszembe, ezért kerültem ezt az elfoglaltságot. Mióta azonban nem áll rendelkezésemre az apám által felfogadott munkás sereg egyre több mindent kell egymagam megoldanom, amit eddig más végzett el.

Beültünk egy csendes kávézóba és amint helyet foglaltunk egy pincér azonnal ott is termett mellettünk.

- Jó napot, felvehetem a rendelésüket? – kérdezte egy ismerős férfihang, mikor felé fordítottam a fejem elkerekedett szemekkel bámultam az ismerős íriszekbe. Olyan régen nem láttam, nem emlékeztem, hogy ennyire gyönyörű mogyoró barnák voltak-e akkor is. – Te jó ég szellem lány, hát téged is látni. – üdvözölt lelkesen, ami jól is esett volna, ha nem a gúnynevemen szólít elsőként. Talán nem is emlékszik a nevemre.

- Szia Tae Kwang. – köszöntem, sokkal kevésbé lelkesen. Rosszul érintette a lelkemet, hogy így üdvözölt annyi év után.

- Szellem lány? – szólalt meg a mellettem ülő és értetlen tekintettel figyelő nő. A volt osztálytársam könnyedén az asztalunkhoz húzott egy széket majd flörtölve Ji An-ra mosolygott. Hát igen, a vér nem válik vízzé. Úgy nézem semmit sem változott a középiskola óta.

- Ez volt a beceneve. Azért kapta a nevet, mert mikor az iskola véget ért szellem módjára tűnt el. Mikor valaki együtt akart lógni vele mindig talált valamilyen kifogást, miért nem ér rá. Csak is az iskolában láttuk.

Fancsali mosoly rajzolódott ki az arcomon, a fiú felelevenítette, milyen borzalmas iskolaéveket kellett átszenvednem. A legrosszabb pedig, hogy mindenki így gondolja a volt baráti körömből. Hogy egész végig leráztam őket, pedig nem is tudják mennyire szerettem volna velük menni minden egyes alkalommal, hogy egy kicsit én is szórakozzak. De nem tehettem. Otthon várt rám a magántanár minden egyes nap. Mindenki körülöttem az apámnak dolgozott, így ha akár egy percet is késtem a magánórámról az alkalmazottak az apám fülébe suttogták a hírt, én pedig büntetést kaptam. Ezért egy idő után feladtam a szabad délutánjaimról való ábrándozásokat. A barátaim pedig azt kezdték el gondolni, hogy szégyellek velük mutatkozni ezért húzom ki magam minden egyes alkalommal valamilyen iskolán kívüli programból, még az osztálykirándulásokon sem vettem részt. Én voltam az osztályszellem lánya, akit csak néha látnak.

- Már is hozom a rendeléseteket. – mosolygott szélesen, majd vehemens léptekkel indult vissza a pult mögé.

- Aranyos fiú. A barátod? – kérdezte Cha Ji An.

- Valami olyasmi volt régen. – adtam kimerítő választ. Biztosan elpirultam volna, hogy ha megemlítem, ez a fiú a középiskolai viszonzatlan szerelmem. De ahogy mindenki más is, megunta, hogy sosem tölthetünk időt együtt az iskolán kívül, mert túl szoros volt a tanmenetem, így egy idő után már nem kérdezte meg ráérek-e délutánonként, majd pedig egyre távolabb kerültünk egymástól. Olyannyira, hogy az utolsó évben nem is beszéltünk egymással, Tae Kwang azonban összeszedett magának egy csinos barátnőt, aki elég időt tudott neki szentelni. Ellentétben velem.

- Itt vannak az italok. – jött vissza Tae Kwang két kézműves forró csokival. Mindkettőnk itala tetejét valamilyen fehér porral kirakott szívecske díszítette és igazán jó illata volt.

- Köszönjük. – biccentett Cha Ji An.

- Szívesen. Remélem, még látjuk egymást. Jó végre az iskolán kívül találkozni veled. – mondta Tae Kwang utolsó szavait nekem címezve, majd vidáman köszöntette az újonnan érkező vendégeket.

- Aranyos srác. Biztos nem volt köztetek semmi? – érdeklődött a lány, mint egy pletykaéhes tini.

- Ezt már mondtad egyszer. – forgattam meg a szemeimet. – És nem, csak barátok voltunk semmi több. – ráztam meg a fejem. Kikívánkozott egy mélabús sóhaj, de visszafogtam magam. Tényleg szerettem volna akkoriban vele közelebbi kapcsolatba kerülni, de mint azt gondolni lehet, nem mondanám, hogy megvalósult.

- Mehetnénk már? Esküszöm, ha még egyszer megjegyzed, hogy „cuki fiú” akkor beárullak Lee Hyun-nak. – fenyegetőztem, már a kabát is rám melegedett, de Cha Ji An teljesen nyugodtan kavargatta a kanalat az üres pohárban.

- Rendben van, menjünk, ha ennyire szeretnél. – ezúttal a rendőrnő forgatta meg a szemeit és csigalassúsággal kezdett összeszedelődzködni, hogy ezzel is bosszantson. Ez alatt a rövid idő alatt igen jó kapcsolatba kerültem a lánnyal, azt hiszem, mondhatom, hogy megszereztem a második barátomat.

Boldogan léptem át a hotel küszöbét, nem is vágyom jelenleg másra, mint egy forró fürdőt követően ledőljek a kanapéra és a kedvenc szerelmes regényemet olvashassam, amíg ki nem folyik a szemem. Maga lenne a mennyország. Ám ez az álmom hamarosan meghiúsul. Lee Min-t a nappaliban találom és a jelenlegi ügyén dolgozik, valószínűleg azóta, hogy kikelt az ágyból. Készítettem egy szendvicset, mert sejtettem, hogy ismét elfelejtkezett az emberi igényekről, mint például az evésről.

- Találtál valami érdekeset? – ültem le mellé és felé nyújtottam a tányért. Készségesen elvette, majd a kezembe nyomott egy pakkot papírokkal tömve.

- Ki ez az ember? – pillantottam a falatozó fiúra. Még sosem láttam és nem tudtam elképzelni miben kapcsolódik a gyilkossági ügyhöz.

- Ma besétált a rendőrségre és bevallotta, hogy ő tette.

- Hogy mit csinált? – kérdeztem meglepetten. Általában nem repül sült galamb a rendőrség szájába. Ez az ember vagy nagyon ostoba vagy valamilyen terve van azzal, hogy feladta magát. Az is lehet, hogy a bűntudat miatt és túl sok mindent gondolok bele? – Neked is furcsa ugye?

- A gyilkosok nem szokták feladni magukat. Hogy őszinte legyek, szerintem nem ő ölte meg a politikust. – vázolta a feltevéseit.

- Miből gondolod? Nekem elég pszichopata fejet vág ezen a képen. – böktem a borítóra a személyes aktájánál.

- Nem mondom, hogy nem gyilkos. Csak azt, hogy ezt a férfit nem ő ölte meg. Egyrészt nem volt indítéka, még pedig a gyilkos eléggé dühös volt az illetőre, több késszúrás is található szerte az áldozat testén. Ha bérgyilkos lenne pedig módszeresebb eszközt választott volna, mint egy konyhai kés. Ha szándékkal akarnál megölni valakit, akkor felkészülten mész oda, nem pedig reménykedsz, hogy hátha lesz ott valami használható fegyver.

- Ebben igazad lehet. De akkor miért vállalja magára?

- Itt következik az érdekes rész. Megnevezett egy embert, akivel beszélni szeretne. Csak neki hajlandó mondani valamit. A rendőrség jelenleg is tárgyal azon, hogy teljesítsék-e a kérését.

- És ki ez a valaki? – pillantottam fel a lapokból. Inkább be is zártam a dokumentumot a vér is megfagy az ereimben már a képétől.

- Te.

- Én? – böktem mutató ujjammal magam felé, ha eddig nem futott végig a hátamon a borzongás, akkor épp itt volt az ideje. Már a gondolatától is rosszul lettem, hogy találkoznom kell ezzel a férfival.

- A férfi kifejezetten téged kért. A rendőrség pedig hajlik rá, hogy engedélyezze. – tájékoztatott.

- Muszáj bemennem hozzá? És mi van, ha én nem akarok? – kérdeztem kétségbeesetten. Akkor Cha Ji An lehet nem is a rossz kedvem miatt vitt el vásárolni, lehet adni akart nekem egy gond nélküli délelőttöt, hogy aztán délután Min rám zúdítsa ezt az egészet. Ha Cha Ji An kéri tőlem majd, mint szívesség kénytelen leszek látogatást tenni a kihallgatóba. – Bemegyek, ha te is ott leszel. – tekintetemmel könyörögtem neki, nem akartam kettesben lenni azzal az elmebeteggel.

- Már beszéltem erről a rendőrségen, én is ott akarok lenni, hogy jobban szemügyre vehessem. Én is bemegyek a kihallgatóba.

Bár tudtam, hogy nem miattam teszi, még is nagy kő esett le a szívemről és már sokkal kevésbé féltem ettől a találkozástól. Miután átbeszéltük, miket kell kérdeznem a férfitől és, hogy hogyan kellesz viselkednem elindultunk a rendőrséghez. Túl hamar oda értünk. A tenyerem izzadt az idegességtől a szívem pedig majd kiugrott a helyéről. Lee Min viszont teljes nyugodtsággal fordította el a kilincset, mintha éppen csak egy szupermarketbe nyitna be. Ez a fiú semmitől sem fél, komolyan mondom. Szeretném tudni, hogyan csinálja.

- Azt hiszem említettem, hogy csak a lánnyal akarok beszélni. Csak ő maradhat bent. – parancsolgatott a férfi, úgy tett mintha olyan helyzetben lenne, amiben megengedheti magának a hangnemét. Félelmetes. A fickó ruhája gyűrött volt, a szemein kialvatlanság tükröződött a fél arcát pedig egy nagyon csúnya vágás csúfította, ami még csak egy hete kezdhetett el hegesedni. Nem szívesen futnék össze vele az utcán. A lábam remegett, mint a nyárfalevél, de próbáltam higgadt maradni.

- Marad, vagy én is megyek. Nincs harmadik lehetőség. – magabiztosságot erőltetve levágtam magam a kényelmetlen fémszékbe. Az ügyvéd nem ült le, mivel nem volt több ülőalkalmatosság, így csak mögöttem állt, a kezét pedig a szék két oldalára helyezte. Mintha ezzel szeretné sugallni, hogy mellettem áll, nem hagy egyedül. Sokkal jobban éreztem magam.

- Én nem ismerem magát. És ön engem? Honnan tudja, ki vagyok? – bár nem ez volt a legégetőbben fontos kérdések egyike, ami a fejemben megfogalmazódott, kezdésnek megtette.

- Van egy közös ismerősünk. Gondolom, mond valamit magának a Kang elnök kifejezés. – a sebhelyes férfi magabiztosan összekulcsolta a megbilincselt kezeit és fenyegetően előre hajolt. – Figyeltem önt is már egy ideje. – az utolsó mondatát suttogva ejtette ki és közel hajolt, hogy csak is én halljam meg. Jeges borzongás futott végig a tarkómon, ahogy a kellemetlen lehelete megcsapta a fülemet. Azonnal elhúzódtam, ha még egy percig úgy marad, elhányom magam.

- Kang elnök bízta meg, hogy ezt tegye? – próbáltam tárgyilagos maradni, de igen csak felzaklatott az előbbi mondata.

- Ő csak egy kis hal a tengerben. Nem ő a főnököm, nem tőle kapom az utasításokat. – rázta a fejét és jóízűen felnevetett. Le sem tagadhatná, hogy élvezi a helyzetet. Élvezi, hogy kínozhat a szavaival. Elárul valamit, de pont annyit, hogy fogalmam sem legyen, miről beszél. Minél több apró morzsákat nyújt felém, egyre inkább érzem, hogy a sötétben tapogatózom.

- Ha az elnök csak egy kis hal, akkor ki a maga főnöke? Ki utasítja magát Pohyung? – a kezem alatti mappára pillantottam, onnan olvastam le a férfi nevét.

- Sok néven ismerik már szerte a világban. De jelenleg antropológusnak nevezi magát. Gondolom jelent önnek valamit ez?

Az nem lehet. Ha a férfi, akiről beszél, az, akire gondolok akkor sokkal nagyobb fába vágtuk a fejszénket.  A tanár, aki antropológiát tanított nekem, és aki Lee Min szemében Jun Yeong-ként él. Egyértelművé vált, hogy az, akit Lee Min üldöz, és akit én üldözök kapcsolatban állnak. Még pedig egy nagyon sötét és borzalmas kapcsolatban.

- Nem akarok hallani többet. – álltam fel hirtelen a székből, ami azt eredményezte, hogy kibillentettem az egyensúlyából a székre támaszkodó fiút. Meglepetten bámult utánam, ahogy kiviharzok a kihallgatóból. Egy perccel sem bírtam tovább bent maradni. Meg sem álltam, amíg egy csendesebb helyet nem találtam. Egy félre eső helyen egy ital automata mellett csúsztam le a fal mentén. A fejemben kavarogtak a gondolatok, fogalmam sincs mitévő legyek ezekkel az információkkal.

- Nem rohanhatsz ki csak úgy a kihallgatás kellős közepén. – Min bosszúsan állt elém, fel sem néztem rá a cipőjét fixíroztam, mintha az lenne a világ legérdekesebb dolga. Ő is kiakadt volna a helyemben. Még is csak az apámról van szó. Az, hogy kapcsolatba került azzal a gyilkossal, akit Min üldöz, azt jelenti, hogy senki sem képes már jó útra téríteni az apámat. Már régen lelépett a helyes ösvényről és már túl mélyre süllyedt a sötétségben, hogy kihúzhassam. A tehetetlenség érzése felemésztett, már semmit sem tehetek érte.

- Nem tudom, hogy mi zaklatott fel ennyire, de jó lenne, ha összeszednéd magad.

Min hangja nem volt képes áthatolni, a gondolataim elködösítették az elmém, nem is figyeltem rá, bármit is mondott nem értettem.

Kezével gyengéden megszorította a kézfejemet és ügyetlenül simogatni kezdte az ujjperceimet. Becsuktam a szemem és mély levegőt vettem. Ügyeltem arra, amikor kifújtam a tüdőmben rekedt levegőt, ettől megnyugodtam.

- Szeretnék haza menni. – szólaltam meg, mikor végre úgy éreztem összefüggő beszédre is képes vagyok.

- Rendben. – egyezett bele az ügyvéd. De én nem a hotelra gondoltam, haza akartam menni a városunkba. Itt akartam hagyni Busan-t, amilyen hamar csak lehetséges. Ez az egész nem történt meg, azt akarom, hogy igazzá váljon a kijelentésem.

Sziasztok! J Ha tetszett a rész kérlek, hagyj egy pipát a bejegyzés alatt. Csak annyi a dolgod, hogy az ’elolvastad?’ kérdés után található igen melletti kis négyzetre kattintva hagysz nekem egy pipát. Nagyon szépen köszönöm!