12. I’m trapped in the memories you left behind.

12.FEJEZET

Tae Kwang tágra nyílt szemekkel nyitott nekem ajtót, anélkül, hogy végiggondolkodtam volna, mit teszek, a karjaiba rohantam. Halkan sírtam az ölében, megilletődött, azt sem tudta mit tegyen velem. Megnyugtatásképpen simogatta a hátamat és várt, amíg egy kicsit össze nem szedtem magam. Felkapott és az ölében cipelt be a nappalijába, lábával csukta be az ajtót, majd óvatosan letett a kanapéra. Kisöpörte a könnyáztatta arcomból a hajamat és rám terített egy plédet, elindult a konyhába, hogy hozzon nekem valamit inni, de én megállítottam a karjába kapaszkodva.

- Nem kell semmi, csak maradj itt egy kicsit. – rémülten bámultam a szemeibe, féltem, hogy ha egyedül hagy ő is el fog árulni, mint a többiek. Tae semmit sem értett, de nem is kérdezett semmit, amiért hálás voltam. Leült mellém a kanapéra és átkarolta a vállamat.

- Semmi baj nem lesz. Itt biztonságban vagy. – mintha csak olvasott volna a gondolataimban. Bíztató szavakat suttogott, míg meg nem nyugodtam és álomba nem zuhantam.

Mikor felébredtem egy másik szobában találtam magam, alighanem a hálószobában. Körbenéztem, de sehol sem találtam a fiút. Megijedtem így elkezdtem megkeresni a ház minden szegletét bejártam, de sehol sem találtam. Elfogott a pánik, aztán nyílt az ajtó és Tae lépett be rajta szatyrokkal a kezében. Letette őket az ajtóban és odasietett hozzám, látta, hogy zaklatott vagyok így egyből a meleg ölelésébe zárt.

- Ne haragudj, azt hittem tovább fogsz aludni, csak leugrottam a boltba venni pár dolgot az ebédhez. – magyarázkodott, miközben megnyugtatóan simogatta a hajamat. Leültem az egyik bárszékre a konyhában és figyeltem, ahogy Tae szorgosan elkezdi kipakolni a zacskókból a különböző zöldségeket.

- Ne is kérdezzem, nem fogod elárulni mi zaklatott fel ennyire igazam van? – puhatolózott Tae és közben felvágta a zöldségeket apró darabokra, egy serpenyőbe olajat öntött és elkezdte megpirítani.

- Nem lehet. – ráztam a fejem. – Az sem biztos, hogy jó ötlet volt idejönnöm. – suttogtam, inkább magamnak, mint a fiúnak, de nyilvánvalóan meghallotta, mert megállt az ebéd készítésében.

- Nem engedlek el innen, amíg ilyen állapotban vagy, szó sem lehet róla. – tiltakozott az aggódó fiú, mire kipréseltem magamból egy apró mosolyt.

- Köszönöm. – néztem mélyen a fiú szemeibe, próbáltam annyi hálát belesűríteni a tekintetembe amennyi csak lehetséges volt. Tae mellett mindig biztonságban éreztem magamat és gondtalannak. Bánom, hogy akkoriban nem vallottam be az érzéseimet, talán máshogy alakultak volna a dolgok.

Mivel itt biztonságban érzem magam, ideje azon gondolkodnom, hogyan tovább. Oh Gu Tak biztosan eltűntette a bizonyítékokat, esélyem sincs, hogy visszaszerezzem azokat a dokumentumokat. Min! Mi van, ha tett vele valamit? Hiszen ő nem tudja a kapcsolatot köztük. Nem tudja, hogy a főnöke is ellene szövetkezett. Előhalásztam a telefonomat a zsebemből és tárcsázni kezdtem a fiú számát.

- Il Seon? Ott vagy? Haló? – Min hangja aggódóan csengett, de ezen felül nem érzékeltem bárminemű problémát. Tehát nem tettek vele semmit. Letettem a telefont, csak erről akartam meggyőződni. Nem tudom, hogy vele kapcsolatban a szívemre vagy az eszemre hallgassak. Beleszerettem, de nem vagyok biztos benne, hogy ezek után biztonságban tudnám érezni magam mellette.

- Gyere, egyél, nagyon sápadtnak látszol. – aggodalmaskodott Tae továbbra is, majd szedett egy nagy adaggal a tányéromra a főztjéből. Belekóstoltam és meglepően finom volt, nem gondoltam volna, hogy ez a szeleburdi fiú ilyen profi szakács.

- Ez nagyon jó! – dicsértem meg. Kivételesen sikerült egy őszinte mosolyt villantanom felé. Megettem, ami a tányéromon szerepelt, sokkal jobban éreztem magam tőle, nem is gondoltam arra, hogy esetleg éhes lennék. Csak akkor tudatosult bennem, amikor már enni kezdtem.

Forró csokival a kezünkben ültünk le a kanapéra, felszabadultabb lettem, hogy kötetlen témákról fecsegtünk. Szó esett az iskoláról, filmekről, az álmainkról valamint az eltelt időszakról, míg nem találkoztunk. Tae elmesélt pár sztorit a barátaival, megosztotta velem, mit csinálnak a többiek, akikkel együtt lógtam a középiskolában, akikkel még tartja a kapcsolatot. Van, aki már megházasodott, van, aki remek karriert épített ki ez idő alatt. Jó volt hallgatni a sikertörténeteket. Rápillantottam a faliórára már este nyolc volt.

- Már ennyi az idő? – kiáltottam fel.

- Haza vigyelek? Akár itt is maradhatsz, későre jár. – ajánlkozott, láttam rajta, hogy a második opciónak jobban örülne. Ő is fáradtnak tűnt, nincs szívem rávenni, hogy vezessen miattam, másrészt pedig nem is akarok hazamenni.

- Ha nem probléma, akkor itt töltöm az éjszakát. – motyogtam bátortalanul. Tae édesen elmosolyodott.

- Dehogy baj. Örülök neki, kicsit unalmas itt egyedül ebben a házban, legalább most van egy kis társaságom. – örvendezett a fiú. A későbbiekben csukott szemmel hallgattam a fiú további történeteit, egy idő után abbahagyta a mesélést, lehet, azt hiszi elaludtam. Épp ki akartam nyitni a szemem, amikor Tae megcsókolt. Tágra nyílt szemekkel bámultam a fiú arcát olyan közelről, mint még soha. A pulzusom az egekbe szökött, de, egyáltalán nem azért mert jól esett volna. Egyszerűen csak mélyen megdöbbentett a tette. Eltoltam magamtól a fiút és továbbra is döbbenten néztem rá. Tae lehajtotta a fejét, és látszólag elszégyellte magát. Ha ez a középiskolában történik, fel-le futkosnék a boldogságtól, most még is inkább bűntudatot érzek. És szomorú is vagyok, nem gondoltam volna, hogy rosszul fog esni a csókja, még sem éreztem benne semmit. Ez teljesen más volt, nem vette el az eszemet, nem úgy, mint amikor Min csókolt meg. Hihetetlen vagyok, itt van mellettem egy nagyon rendes fiú, biztosan mindent megadna nekem én még is egy gyilkos után sóvárgok. Nem érdemlem meg Tae-t, túl jó hozzám.

- Ne haragudj. – szólalt meg egy kis idő elteltével a fiú. Megráztam a fejem.

- Nem haragszom. Tudod régebben nagyon is tetszettél nekem, ha nem így alakultak volna a dolgok az életemben, akkor biztosan másképp lenne. Sajnálom.

- Semmi baj, tiszteletben tartom a döntésedet. – bólogatott a fiú, próbálta leplezni a csalódottságát, de én láttam a szemében mennyire rosszul esik neki. Egy igazi dögnek érzem magam most.

Tae ragaszkodott, hogy a hálószobában aludjak, míg ő megelégszik a kanapéval, fáradt voltam így nem igazán vitatkoztam vele. Másnap reggel fogtam egy taxit és hazamentem, mikor megérkeztem pontosan egy órával dél előtt volt. Min ahogy terveztem nem volt otthon. A telefonom névjegyzékében kezdtem el kutakodni, amíg meg nem találtam a keresett számot. Tárcsáztam és vártam, amíg felveszi az illető.

- Igen? – szólt a telefonba egy kellemes hang. Olyan rég hallottam már, jól esett.

- Unni! Én vagyok Il Seon. – köszöntem a vonal túlsóvégéről a nővéremnek. Fellelkesülten köszönt vissza, sokkal vidámabban, mint korábban.

- Te jó ég! Felőled is hallani valamit. Mi újság?

- Szemétség, de kérni szeretnék tőled valamit, azért zargatlak. – szólaltam meg bűnbánóan.

- Mond csak, csupa fül vagyok. – a lelkesedése ennek ellenére sem lohadt le, így én is jobban éreztem magam.

- Anyáról lenne szó. Szeretném, ha elintéznéd, hogy kivegyék a kórházból és átszállíttatnád magadhoz egy ausztráliai kórházba.

- Miért? Mi történt?

- Elég, ha annyit tudsz, valami nem stimmel nekem ott. Megtennéd ezt nekem? Fontos lenne, hogy mind ez titokban történjen. Semmiképpen se értesítsd a főnővért. Van egy olyan érzésem, hogy nem becsületes.

- Persze hugi, megteszem. Ugye nem keveredtél nagy bajba? – aggodalmaskodott unni.

- Majd részletesen elmesélem később, egyelőre megtennéd ezt nekem? Hívj fel, ha elintézted jó?

- Persze, azonnal neki is látok. Vigyázz magadra. – köszönt el a testvérem. Megkönnyebbülten fújtam ki a benntartott levegőt. Ezzel megvolnék. Ez volt a könnyebb feladat, a nehezén még nem vagyok túl.

Szükségem van Min segítségére. Annak ellenére, hogy még nem dolgoztam fel rendesen az információkat, nélküle nem tudom végigcsinálni. Egyedül nem vagyok elég erős, hogy börtönbe juttassak két embert. A hátralévő időmben egész végig azon járt az eszem, hogyan fogok a fiú szemébe nézni. Mit fogok tenni, ha nem vagyok képes együtt dolgozni vele?

Megacélozott akarattal ültem le a kanapéra, türelmesen vártam, míg a védő ügyvédnek lejár a műszaka és hazajön. Egyszerre örültem is és lettem nagyon ideges, amikor meghallottam a motor hangját, és hogy egy kocsi parkol le a ház előtt. A kulcs zörögni kezdett a zárban, majd belépett rajta az ügyvéd aktatáskáját az előszobában hagyva. Mikor meglátott megszaporázta a lépteit, hogy elém érjen. Hatalmas akaraterőre volt szükségem, hogy ne meneküljek el azonnal. Hatalmas tenyereit a hátamra helyezte és közelebb húzott magához, az állát a fejem búbján pihentette. Megfagytam az ölelésében, próbáltam ellazítani magamat, de nem értem el sikereket. Feszült voltam a közelében. Eltoltam magamtól és hátráltam egy lépést, hogy növeljem a távolságot. Próbáltam uralkodni az érzéseimen, nem mertem a szemébe nézni. Mikor Min az állam alá helyezte a kezét tudtam mi fog következni, szembe kell, nézzek vele. A tekintete tele volt szenvedéssel, önostorozással, mintha tudta volna, hogy mindenre fényderült. Az egész személyiségét lecsupaszította számomra, beengedett a világába, hogy jobban megérthessem őt. Ott hagyott, harcolni a kétségeimmel, majd amikor azt gondoltam nem fog visszajönni, még is megtette. A kezében egy fekete naplót szorongatott át nyújtotta nekem.

- Beszéljünk, ha elolvastad. – mondta halkan a fiú, majd magamra hagyott a könyvvel, ami valójában a saját naplója volt. Minden egyes nap írt bele a dátumokból ítélve, van, amikor kétszer is egy nap. Bezárkóztam a szobámba és az íróasztalhoz görnyedve lapoztam a legelső oldalra. Leírta az első gyilkosságát, leírta Jun Yeong hogyan tanította, leírta milyen szabályokat fektetett le számára, leírta, hogy milyen gyilkosságokról beszélgettek ebéd közben, mikor nem akadt más téma. Elborzadtam, ahogy olvastam a sorokat. Ítélkeztem mikor én ennek a felét sem bírtam volna ki, már régen sorozatgyilkos vált volna belőlem. Ahogy haladtam az időben, Min sorai reménykedéssel teltek meg, amikor találkozott személyesen is a bátyjával, majd mérhetetlen dühös volt, hogy nem ismerte fel. Leírta, hogyan zajlott az akkori nyomozás, hogy a bátyja mennyire kereste akkoriban a nagybátyjának titulált egyént. És, hogy lemondott az egészről, amikor a fiú szerelmes lett a rendőrnőbe. Min próbálta megállítani Jun Yeong-ot, de ennek következményeképpen korházba került és egy kockázatos műtéten esett át. Leírta, hogy megkapta a testvérétől a lehetőséget, hogy Lee Min-ként élhessen tovább. Min pedig olyan dühös volt a férfire, aki tönkretette az életét, hogy felesküdött megtalálja és megöli. Meglepetten olvastam a későbbi bejegyzésekben, hogy engem is megemlített. Az elején kétélű szavakkal illetett. Majd kezdtem egyre pozitívabb jelzőkkel szerepelni az írásaiban. És az utolsó lapon, megköszönte, hogy megismert. Elérzékenyülve tapintottam végig a lapon, végig a betűkön, amik erősen nyomódtak a következő oldalra is.

„Nem értettem, hogyan tudja egy nő megváltoztatni egy férfi gondolatait. Cha Ji An, hogyan volt képes eltűntetni a bosszút a bátyám lelkéből.”  Ezeket a szavakat használtam pontosan egy éve, most viszont egy évvel később kezdem érteni a leírtak jelentését. Il Seon. Maga a név a válasz, köszönettel tartozom, hogy ráébresztett dolgokra, hogy mellettem van annak ellenére, hogy nem vagyok jó ember.

Félek. Félek attól, hogy ha rájön, milyen vagyok igazából, megvetéssel fog rám nézni. El fogom veszíteni csak idők kérdése.

Ez volt az utolsó bejegyzés, amit három hete írt meg. Visszagondolva, akkor történt, az azt követő napon raboltak el. Már akkor így gondolta? Már akkor érzett irántam valamit? Ezért nem húzta el a kezét, amikor vigasztaltam? Ezért tűrt meg maga mellett? Jobb kezemmel letöröltem a kibuggyanó könnycseppemet. Most nem azért akarok sírni, mert szomorú vagyok, vagy, mert dühös. Azért, akarok sírni, mert meghatódtam. Most végre beleláttam a fejébe, megosztotta velem a gondolatait, szerintem nem túlzok, ha azt mondom, én vagyok az első ember, akiben így megbízik. Bezártam a naplót, majd átkopogtam a fiú szobájába. Hogy végre rendbe szedtem a gondolataimat, sokkal könnyebbnek éreztem magam. Hatalmas kő esett le a szívemről. Min ajtót nyitott én pedig szorosan magamhoz öleltem, megkönnyebbülten sóhajtott fel, ahogy karjait körém zárta. Egész végig idegesen várta, hogy megtudja, hogyan fogok reagálni, hogyan fogok dönteni.

Meghoztam a végleges döntésemet.

- Nem fogok eltűnni. Veled maradok, mindig melletted fogok állni. – suttogtam a fiú fülébe megnyugtatóan.

- Beszélnünk kell. Nagyon fontos dolgokról kell beszélnünk.  – toltam el magamtól, annyira elragadott a hév, hogy teljesen elfelejtettem miért is vártam a fiút. – Le kell zárnunk az ügyet, segítened kell elkapni az apámat és Jun Yeong-ot.

Beavattam a részletekbe, elmeséltem neki a találkozásomat is a sorozat gyilkossal, majd hozzátettem, hogy Oh Gu Tak-ban sem bízhatunk meg.

Egy pillanatig hezitáltam, hogy kövessem-e Min-t a hálószobába, de végül annyira kellemesen éreztem magam az ölelésében, hogy örülök, hogy nem döntöttem úgy, hogy a szobámban alszom.

Reggel telefoncsörgésre ébredtem, Min már nem volt mellettem, így csak felkönyököltem az ágyon és a telefonért nyúltam.

- Haló?

- Felébresztettelek? Ne haragudj. – szabadkozott a testvérem.

- Történt valami? – szakítottam félbe, és egyből rákérdeztem a lényegre, vártam a hívását. Mikor meghallottam a testvérem hangját szabályosan felugrottam az ágyból.

- Jól érezted, hogy valami nem stimmel azzal a kórházzal. A szemműtét, amit kifizettél valójában sosem fog megtörténni.

- Ezt meg hogy érted? – kérdeztem hisztérikusan, összezavarodtam. Nem értem, miért ne történhetne meg a beavatkozás.

- A kórházban, semmi nyoma sincs anyának, a szemműtétnek pedig még annyi sem. Ám találtam egy másik beteget, aki megfelel a személyleírásnak és a dátum is stimmel. Valaki hamis névvel vette fel a betegek közé.

- Tudtam, hogy az apám nagy ember, de arra nem számítottam, hogy egész kórházat irányít, hogy a bolondját járassa velem. – orrnyergemet kezdtem masszírozni és idegesen járkálni kezdtem a szobában. – Ki tudod hozni onnan?

- Hát megpróbálhatom. Szerencsédre a férjem elég befolyásos orvos, talán el tudom intézni, hogy az apánk ne tudjon tenni ellene semmit. De tudod, hogy ha kihozom onnan, apa nagyon hamar rá fog jönni még ha nagyon csendben is teszem?

- Tudom, ezért is rejtsd el jól. Megteszed ezt értem?

- Persze, elfelejtetted, hogy én is szeretem anyát? Szerinted hagynám ezek után, hogy apa karmai között maradjon? Milyen embernek nézel?

- Tudom, tudom. – mosolyodtam el. – Te egy nagyon jó ember vagy. Hamarabb rájöttél milyen ember az apánk, mint én.

- Nem hittél nekem, pedig mondtam, hogy egy utolsó söpredék. – bizonygatta, ennek ellenére nem hencegett, sokkal inkább volt elkeserítő, hogy igazat kell, adjak neki. Még így is nehéz elhinnem.

- Igazad volt. – helyeseltem egy sóhaj kíséretében. Éppen bocsánatot akartam kérni, amiért nem hittem neki, de megelőzött a válaszával.

- Ne emészd magad. Mindig naiv kislány voltál, sokszor irigyeltelek, mert máshogy látod a világot.

- Már nincs mit irigyelned, jelenleg nagyon is a talajon állok.

- Úgy érzem, tudnál mit mesélni. – hallottam a hangján, hogy épp elmosolyodott.

- El sem tudod képzelni mennyit. 

Sziasztok! J Ha tetszett a rész kérlek, hagyj egy pipát a bejegyzés alatt. Csak annyi a dolgod, hogy az ’elolvastad?’ kérdés után található igen melletti kis négyzetre kattintva hagysz nekem egy pipát. Nagyon szépen köszönöm!