3. Come in I drew you in closer with all I had. Now I can’t turn it back.

3.FEJEZET

- Itt laksz? – kérdeztem elképedve, a szemem elé táruló látvány még a kocsiajtó bezárását is elfeledtette velem. A kőfalakkal burkolt ház egy újszerű építészeti alkotás egyik remekművének tűnt. Az ízlésesen elhelyezett geometriai formákkal kellemes érzetet keltetek a szemnek. Még egy ilyen profi védőügyvédnek sem gondoltam volna, hogy ekkora lakása van, biztosan sokba került. A kert is ki van építve, ám a legkisebb jelét sem látom annak, hogy foglalkozna a növényekkel, mind száraz, a virágok elhervadtak. Kár, hogy egy ilyen szép kert romokban hever.

- Nem hiszem, hogy újdonság lenne számodra. Az apádé biztosan nagyobb. – válaszolt az ügyvéd a valójában, költőinek szánt kérdésemre. Kivette a bőröndömet a csomagtartóból, majd egyenesen elindult a házba. Mint egy kiskutya követtem a belsejébe, ami viszont a külsővel ellentétben csalódottsággal töltött el. Nem láttam családi fotót vagy személyes tárgyakat, hogy őszinte legyek az egész lakás úgy nézett ki, mintha az egyik lakberendezési katalógust nézegetném egy doboz fagyi társaságában. Szép, szép de semmi személyiség nincs benne. Persze nem vártam snapchat-es kutyafüles képeket róla kiakasztva, de azért többet vártam. Meg sem kellene lepődnöm azon, hogy inkább  Van Gogh festmény díszeleg a falon. Bosszankodva bámultam a kék színekben pompázó műalkotást, ami egy város látképét ábrázolta az éjszaka sötétjében és a hold társaságában.

- Miért pont ez a kép? – ugrott be hirtelen a kérdés. Ahogy körbepillantottam a szobában ez volt az egyetlen felakasztott kép a nappaliban. Volt benne valami furcsa, ami nem hagyott nyugodni. De mielőtt még közelebbről is megvizsgálhattam volna a képet, Lee Min belépett a szobába. Végül követtem a számomra kijelölt hálószobába. Meglepően jól be volt rendezve.

- Miért egyeztél bele? – szólaltam meg végül. Mióta elindultunk fúrta az oldalam a kíváncsiság. Az egy dolog, hogy a főnöke megkérte erre, de nem volt kötelessége teljesíteni a kérést. Ez az ember kiszámíthatatlan, esküdni mernék rá, találkozott vele az illető, aki megalkotta ezt a szótári fogalmat. Ha még élne, akkor megveregetném a vállát, a kiváló munkáért. Ennél jobb szó nekem sem jutott volna eszembe.

- Az én hibámból történt. Valamint tartoztam a főnökömnek egy szívességgel, amit most leróttam. – adott sejtelmes választ. Ha lehet ezzel csak még jobban elmélyítette a kíváncsiságom. Nem kérdezek rá mit kapott cserébe, mivel nem mondaná el. De ez az információmorzsa is több a semminél. Mielőtt még kiment volna a szobából, gyorsan témát váltottam:

- Otthon szoktál enni vagy elmész valahova?

- Nem tudok főzni, így nem szoktam otthon enni. – Tömör és lényegre törő, nem is vártam többet Lee Min-től.

- Akkor mostantól én fogok főzni. – jelentettem ki. Igaz, hogy gazdag családból származom, de nekem is megtanították, hogy nem szabad csak elvenni az emberektől, adni is kell valamit cserébe. Legalább is ezt tanította az anyám. Mivel lakbérrel nem szolgálhatok, ezt az egyet tudom felmutatni. A főzőtudásom pedig páratlan.

Kicsit berendezkedtem a szobában, kipakoltam egy két holmimat. Majd bátorkodtam bekopogni a házigazda szobájába. Mikor benyitottam a számítógép előtt ült és valami írott szöveget tanulmányozott. Csak akkor fordult felém, amikor már mellette álltam.

- Üres a hűtő. Nem tudok ebédet készíteni a semmiből, ahhoz tudnom kéne varázsolni, de e helyett csak azt tudom tenni, hogy elmegyek a boltba, amihez a segítségedre is szükségem lenne.

- Majd elmegyünk enni valahova. – próbálta meg lerázni magáról a felelősséget. Kezdett nagyon frusztrálni a nemtörődömsége.

- Figyelj. Mostantól nálad lakom, nincs pénzem, a nyomozásban is eléggé elszúrtam a dolgokat, tehát csak egy dologgal tudok hozzájárulni a munkádhoz, vagy is, megetetlek egy olyan étellel, amiben minden hozzávalót ismersz és tudod, hogy honnan van és a legkevésbé sem elhanyagolható, hogy sokkal egészségesebb, mintha elmész valahova enni. Én elmegyek nélküled is, de nincs jogosítványom, így ha nem szeretnéd rossz állapotban viszontlátni a kocsidat, akkor…

- Rendben van. Értettem. – állt fel a székből. Nem tűnt boldognak, de eddig még egyszer sem láttam annak, így ez az arca is teljesen ugyanolyan volt, mint a többi. Mutathatna több érzelmet is. Teljesen kikészít ezzel az érzelemmentes arccal. – Mindig ilyen sokat beszélsz? – kérdezte a kocsiba beszállva, beindította a motort, majd felém fordult és furcsállva méregette a hatalmas mosolyt az arcomon. – Mi az?

- Tudod ez az első érdeklődő kérdésed felém. – magyaráztam a szám felfelé kunkorodásának okát. Nem is mondtam többet, azt akartam, hogy elgondolkozzon rajta, de ha most nem is, az se baj. Ha együtt fogunk élni óvhatatlanul be kell engednie az életébe előbb utóbb. Úgy fogja elmesélni nekem a történetét, hogy nem is eszmél rá.

- Az üggyel kapcsolatban, Gu Tak ügyész úr, tud már valamit a lopott adatok utáni kutatásról?

- Még nem hívott fel. – tájékoztatott. Precíz mozdulatokkal vett be egy jobb kanyart, egyre jobban közeledtünk a belváros felé, ezt az bizonyítja, hogy a haladásunk egyre lassabb lett a forgalom következtében. Mikor már azt hittem nem fog mondani semmit, végül még is kinyögött egy másik mondatot.  – Szerintem nem kell aggódnod emiatt. – szólalt meg hirtelen.

- Ezt magyarázd meg. – néztem rá furcsálló tekintettel.

- Amiket elloptál perdöntő bizonyítékok, ha valóban tudnák azt, hogy te tetted, akkor már tegnap felkerestek volna a cég ügyvédei. Ezzel hitelét vesztené a bizonyíték, ami nekik nagy előny lenne, de nem így történt, ez pedig azt jelenti, hogy nem tudják teljes bizonyossággal rád bizonyítani. Spekulációval pedig nem érnek semmit, ezért nem történik semmi. Biztos vagyok benne, hogy Oh elnök is erre a következtetésre fog jutni.

- Mindig így beszélsz? – kérdeztem. Kizökkentettem a gondolatmenetéből, kérdő tekintettel nézett rám, nem értette ez, hogyan kapcsolódik a témához. Olyan érdekes ez a férfi. Néha olyan gyermeteg érzelmeket lehet felfedezni az arcjátékában, ilyenkor egy sebezhető kisfiúnak tűnik, de aztán felveszi a maszkját és mintha ez a fiú nem is létezett volna.

- Hogyan beszélek?

- Lássuk csak, tárgyilagos, lényegre törő és nem használsz töltelékszavakat. Csak azokat építed be a mondatodba, amik feltétlen szükségesek. Ezért is gyakori hibád a névelők elhagyása. Mióta vagy védőügyvéd?

- 5 éve.

- És mikor akarod elkezdeni az életedet ami nem a munkáról szól?

- Nem tartozik rád az életem, nem tartozom neked semmilyen magyarázattal. – Min arca elkomorult, mintha érzékeny témára tapintottam volna. Megálljt parancsoltam magamnak, ideje visszavonulót fújni. Nem kellett volna ilyen messzire mennem, most megint távolságtartó lesz velem szemben és ismét nem fog válaszolni a kérdéseimre. Eddig ez volt a leghosszabb beszélgetésünk, szóval fél sikernek azért elkönyvelem ezt az esetet. Szerencsére nem kellett kínos csendben ülnünk tovább, mivel megérkeztük a bevásárlóközponthoz. Lee Min szó nélkül tolta mellettem a kosarat én pedig mellette sétáltam. Ez egy kedves emléket jutatott eszembe, mikor kicsi koromban az édesanyámmal gyakran mentünk vásárolni. Mikor az apámmal éltem nem kellett bevásárolnom, a cselédek megtették helyettünk. Hiányoztak a tömött bolti sorok a sok ember, aki a termékek közül válogat. Jobban örülnék az édesanyámnak ebben a helyzetben, mint ennek a karót nyelt ügyvédnek, de nincs jogom válogatni. Remélem, hogy a műtét sikeres lesz és anya hazajöhet külföldről. Mosolyogva megráztam a fejem, most nem szabad erre gondolni. Ki kell találnom, mit főzök ma ebédre. Hirtelen feltöltött energiával, hogy valaki másnak is főzhetek, és nem fogok egyedül üldögélni az asztalnál, ebben az elkeseredett helyzetben még Lee Min társasága is felemelő volt. Bár a legelején, amikor be kellett ülnöm mellé a kocsiba nagyon feszélyezett a jelenléte, de pár óra elteltével egészen kellemesen hatott rám a néma társasága. Nem éreztem rosszul magam.

- Mit szólnál egy kis pibimbap-hoz? – néztem az oldalamon sétáló férfira, aki bólintott a fejével. Még csak hozzám se szól. Megbántottam volna? De hiszen nem mondtam semmi rosszat.

- Marha vagy sertés hús legyen? – tanakodtam, inkább magamtól kérdeztem, nem vártam kommentet. Végül kiválasztottam egy nekem tetsző darabot a marhahúskészítményekből, majd belehelyeztem a kosárba. Egyenesen a zöldségekhez mentünk, majd a fűszerek közelében rátaláltunk az utolsó összetevőre, a Csili pasztára.

A visszaút a házig eseménytelenül telt, éppen azon voltam, hogy a konyhába cipeljem a vásárolt dolgokat, amikor Lee Min-t Gu Tak úr kereste. Visszafojtott lélegzettel vártam, amíg a rövid telefonbeszélgetés lezajlik és csak akkor kezdtem el az ügyvédet zaklatni a kérdéseimmel, amikor a telefont lerakta.

- Igazam volt. Nincs bizonyítékuk. – mondta a férfi könnyelműen. Nagy kő esett le a szívemről, belülről hatalmas ujjongásba kezdtem, de látszatként csak pakolászni kezdtem az ebéd hozzávalóit, mintha nem lenne olyan nagy ügy. De igen is az volt, mert ez azt jelenti, hogy nem kell börtönbe mennem, vagy valami büntetést elszenvednem emiatt. De persze nem nyugodtam meg teljesen, nem vagyok olyan naiv, mint látszik. Ha nem is most, de később biztosan visszafizetem az árát kamatostul.

- Azt hiszem rájöttem, hogy miért nincs bizonyítékuk! – fordultam hirtelen hátra. Ezzel teljesen meglepve a mögöttem álló férfit. – Ha én egy cég vezetője lennék, aki rosszban sántikál, akkor a saját irodámba biztos nem tennék kamerát. De így nem volt, ami felvegye a tettem. Csak azt látták, hogy bemegyek és kimegyek.

- Logikus. – adott igazat. Míg én megpucoltam a zöldségeket és felvágtam a húst, Lee Min kényelmesen helyet foglalt az ebédlőasztalnál és valamilyen aktákat tanulmányozott. A kivágott boltíven keresztül, ami összekötötte az ebédlőt a konyhával láthattam az ügyvédet. Foglalkozik bármivel is a munkán kívül? Bár nem is tudom képes lennék-e elképzelni őt keresztbetett lábakkal ülve magazinokat olvasgatni.

Egy serpenyőbe szezám olajat öntve pároltam a zöldségeket, majd hozzáadtam a csíkokra felszeletelt húst, amit előre félig megfőztem. Csak lesütöttem a hozzávalókat 10 percen keresztül, majd a főtt rizzsel jól összekevertem. Ízlésesen elrendeztem a színes ételt a hatalmas kerámia tálban, majd az asztalhoz vittem. Kitettem mindkettőnk számára egy tányért és két pár evőpálcikát. Min nem pillantott fel az aktákról, de a pálcikát a kezébe vette. Nem akartam még egy rossz pontot szerezni nála, ezért nem említettem meg az illetlenségét. Ilyen tekintetben az apámra emlékeztet. Ő sem vett figyelembe az asztalnál és sosem köszönte meg az ételt a készítőjének, zavart pedig nem én készítettem el, hanem a szakács annak idején. Belegondolva sosem volt egy kedves szava sem az alkalmazottakhoz. Ennél Lee Min jobbnak számított, neki nem csak kedves szava, de rossz szava sem volt igazán hozzám.

Mikor befejeztük az ebédet betettem a tányérokat a mosogatóba és gyorsan leöblítettem a maradékot, mielőtt még rászáradhatott volna, azután csendes magányomban elvonultam a szobámba. Csak az esti órákban dugtam ki az orromat egy pohár vízért, egész délután az önéletrajzommal foglalatoskodtam, hogy a későbbiekben kereshessek magamnak egy jobban fizető állást a pékség kisegítőnél. Szükségem lesz a pénzre, ha el kell mennem innen, és abból az állásból nem igen tudok bérelni lakást, ami jelenleg van, még egy nagyon primitív lyukat sem. Bosszantó, hogy ilyen dolgokkal kell foglalkoznom. Bambulásom eredményeként bevertem a kislábujjamat a kanapé szélébe és belső káromkodások közepette pillantottam meg azt a világosbarna színű borítóval ellátott esettanulmányt, amit Lee Min olyan nagy figyelemmel tanulmányozott az ebéd közben. Közelebb merészkedtem és belepillantottam az anyagba. Fiatalgyerekek képei voltak hozzácsatolva az adatlapokhoz, amiken az eltűnések dátumai, jelenlegi lakhelyük és hasonló információk voltak feltüntetve. Tüzetesebben megnézve nagyon ismerősnek tűntek a nevek és az arcok, mintha már láttam volna őket, de nem emlékszem hol. Az mindenesetre világos volt, hogy kapcsolódnak valamilyen szinten az apámhoz. Máshol nem tudtam volna kapcsolatba kerülni ezekkel a nevekkel. Tovább lapoztam a következő oldalra egy Fu Mire nevű kínai lányról szólt eltűnése 2005.október 6. Már emlékszem! Az egyik bírósági tárgyaláson találkoztam ennek a lánynak a nevével. Miről is szólt a tárgyalás? Nem emlékszem.

- Lee Min!  - szólítottam nevén az újonnan érkezőt. – Olvastad már a bírósági tárgyalást?

- Milyen tárgyalást? – kérdezett vissza, letette a bögréjét az asztalra, majd vetett egy pillantást a lány képére.

- Ismerős volt ez a lány. Tudod, hogy sok tárgyalásra beülök amióta, tudod, elszöktem otthonról. De azelőtt is titokban eljártam néha az apám háta mögött. Tisztán emlékszem arra, hogy ez a lány szerepelt valamelyik tárgyalás szövegében még akkorról. – magyaráztam lelkesen.

- Emlékszel melyik hónapban volt?

- Hm, azt hiszem 2 hónapja lehetett. – gondolkodtam. – Augusztus 7! – ugrott be. Pont akkor volt anyám balesete 1 évvel ezelőtt. – Meg tudod nézni milyen tárgyalások voltak azon a napon? – kérdeztem.

- A jegyzőkönyvben mindent rögzítenek, meg kell, hogy legyen. – válaszolta, majd elindult a nappaliból a bejárati ajtó felé.

- Hova mész? – rohantam utána. Nyilvánvaló volt, hogy a bíróságra akar menni. – Ilyen későn biztos, hogy beengednek?

Ám kérdéseim süket fülekre találtak. Én is öltözködni kezdtem, majd ellentmondást nem tűrően ültem be mellé a kocsiba. – Én is veled tartok. – nyomatékosítottam az akaratom.

Szerencsére nem akadt fenn azon, hogy valójában engedély nélkül pillantottam bele az estbe. De akkor sem számítottam volna ilyen gyors reakcióra, nem értem miért nem érhet ez rá reggelig. Hiszen a lapok sárgássága miatt és a szamárfüles oldalak elárulták, hogy sokszor átolvasta már, elég régóta dolgozhat rajta. Egyetlen egy nap nem sok segítség főleg nem így késő este.

Lee Min telefonja ismét megcsörrent, elcsíptem a képernyőn kirajzolódó ismeretlenszám jelzést, mielőtt még felvehette volna. Mivel nem hallottam a vonal túlsóvégén szereplő ember hangját Lee Min reakcióiból próbáltam meg kiolvasni a mondatokat. Szokatlanul nyugtalannak tűnt mikor letette a telefont és tett egy éles kanyart ballra, felkészületlenül ért, ahogy hirtelen irányt váltott. Sosem voltam túl jó a tájékozódásban, de abban teljesen biztos voltam, hogy most nem a bíróságra tartunk. Elgondolkodtam, hogy szabad-e megkérdeznem még is hova megyünk és végül arra jutottam, hogy én is ugyan úgy itt ülök a kocsiban jogom van tudni.

- Valami fontos közbejött így az egyik ismerősöm házához megyünk először. – mondta az ügyvéd a szokásos lényegre törő hanghordozásával.

A házban nem égtek a lámpák, amikor megérkeztünk, ezért elég rossz előérzetem támadt. Lee Min széles háta mögött lapultam. A fiú csengetett több alkalommal is, de nem jött senki, hogy üdvözöljön minket. Végül Lee Min megelégelte a várakozást és a kilincsre siklott a keze mindkettőnket meghökkentette a tény, hogy a kilincs, erőlködés nélkül elfordult. Az ajtó nem volt bezárva.

- Biztos, hogy be akarsz menni? – kérdeztem miközben megragadtam az öltönyének ujját. A fiú nem válaszolt csak egyre beljebb nyomult a lakásban én a kezemmel pedig még mindig szorítottam a ruháját így én is haladtam vele előre. Minden teljesen normálisnak tűnt, de aztán a nappaliban megpillantottunk egy eltört vázát, aminek a darabjai beterítették az egész padlót.

- Azt hiszem valaki megelőzött minket. – mondtam halkan. Végignéztük az egész házat, de nem találtunk benne senkit. Lee Min újból megpróbálta felhívni, mint az érkezésünk pillanatában, de ahogy akkor, most sem válaszolt a hívásra. A férfi nem tűnt el 24 órája, nem tudjuk bejelenteni. Azt gondoltam volna, hogy Lee Min felhívja a rendőrséget legalább a betörés miatt, de akkor sem történt semmi, amikor már ismét az ügyvéd kocsijában ültünk. Egyre érzem azt, hogy majd meghalok, a kíváncsiságtól mire gondolhat, de aztán elfog az az érzés, hogy okkal nem osztja meg velem a gondolatait. Ahogy az ügyvédre nézek, ezek a gondolatok fogalmazódnak meg az agyam egy félreeső rejtekében.

Mikor hazaértünk a bejárati ajtó tárva nyitva volt. Míg én teljesen pánikszerűen rontottam be a házba bármilyen gondolkodás nélkül Lee Min egyáltalán nem tűnt meglepettnek, mintha pár lépéssel előrébb járna nálam. Azért nem mentünk végül a bíróságra, mert tudta, hogy ez fogad majd minket, amikor visszaértünk? Mindent a helyén találtam kivéve Lee Min szobájában. Mikor oda benyitottam egy teljes káosz fogadott papírok és tárgyak hevertek szanaszét az a valaki nagyon keresett valamit ebben a szobában. Türelmetlenül toporzékoltam az ajtó előtt, amíg vártam, hogy Lee Min kifáradjon. Kiküldött, mert ellenőrizni akarta minden megvan-e.

- Minden megvan egy valamit kivéve. – lépett ki a folyosóra maga után bezárva a szoba ajtaját egy húsz perc elteltével. Feszült figyelemmel vártam, hogy végre elárulja mi az. – Elvitték a pendrive-ot. 

Sziasztok! J Ha tetszett a rész kérlek, hagyj egy pipát a bejegyzés alatt. Csak annyi a dolgod, hogy az ’elolvastad?’ kérdés után található igen melletti kis négyzetre kattintva hagysz nekem egy pipát. Nagyon szépen köszönöm!