11. I couldn’t live a day without you. Memories of wanting to die.

11.FEJEZET

A levágott gézdarabot gondosan apróra hajtogattam és belemártottam a fertőtlenítő folyadékba. Miután megtörténtek az előkészületek a két kezem közé vettem Min arcát és oldalra fordítottam, hogy közelebbről is megnézhessem a jobb állkapcsán pirosló területet. Áttörölgettem a sérült bőrt, majd az ujjperceiről is lemostam a rá alvadt vért. Koncentrálás közben beharaptam az ajkamat, majd utolsó simításként sebösszehúzó krémet kentem a felrepedt alsó ajkára a kisujjam segítségével, óvatosan vittem fel a fehér krémet. Miután kész lettem hátráltam egy lépést, hogy távolabbról is megszemlélhessem. Ekkor összekapcsolódott a tekintetünk, annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem egész idő alatt engem figyelt. Elfogott egy különös érzés, miközben egymást néztünk, hosszú percekig mozdulatlanul tanulmányoztuk a másikat egyre intenzívebben, mindketten a saját gondolataink közt kutattunk valami után. Min a kanapé karfáján pihent, lassú mozdulatokkal megfogta mindkét kezem és a két lába közé húzta a testemet. Olyan közel kerültem hozzá, hogy éreztem a nyakamon a leheletét. Tenyeremmel megtámaszkodtam a fiú egyenletesen fel-le mozgó mellkasán, míg ő a kezébe simította az arcom és összeérintette az ajkunkat. Ezúttal nem ért váratlanul. Min olyan lassú mozdulatokban cselekedett, hogy bőven lett volna időm elhúzódni én még is hagytam, hogy irányítson. Nem hittem volna, hogy pont Lee Min-nel fogom megtapasztalni ezt az érzést, ami a gyomromban növekedni kezdett, majd szétterjedt az egész mellkasomban kellemes érzetet keltve. A szívem a torkomban dobogott, majd kezdett lecsillapodni. Apró pillangó csókokat lopva a másiktól kóstolgattuk az érzést, ami körbeölelt minket, majd ahogy mindketten magabiztosabbak lettünk a csók elmélyült és egyre hevesebb lett. Átkaroltam a partnerem nyakát és közelebb húztam magamhoz. Csók közben Min vagy az arcomon, a vállamon vagy a nyakamon nyugtatta a kezeit és hideg ujjaival végigsimított rajta.

Ahogy elváltunk egymástól pihegve próbáltunk meg oxigénhez jutni, össze vagyok zavarodva és tanácstalannak érzem magam, de nem egyedül voltam ezzel az érzéssel, Min is hasonló helyzetben volt. A szoba olyan forrónak tűnt ebben a pillanatban. A védőügyvéd a karjaiba zárt és hebegve megszólalt:

- Fogalmam sincs, mit kellene tennem. Nem voltam még ilyen helyzetben. – a szavai őszinték voltak és kicsit ijedtnek tűntek az ismeretlen helyzet következtében. Azt is nehéz feldolgoznom, hogy Min nőként gondol rám, a csók csak ráadás. Szerintem engem nagyobb sokk ért.

- Nem tudom. – válaszoltam bizonytalanul, nem is nagyon jutott eszembe semmilyen frappáns válasz.

{

A nap sugarai áttörtek a felhúzva felejtett redőnyön az ablak irányából beáradt a fény és megvilágította az egész szobát. Mikor kinyitottam a szemem az ügyvéd karjai átöleltek. A szoba a reggeli fényben egészen másnak tűnt, vagy talán a hangulatom változtatta át az egész szobát. Felszegtem az állam és a békésen alvó fiú arcára pillantottam. A vonásai kisimultak, annyira ártatlan képet festett le róla. Ellenben tudtam, hogy Min nem az, akinek látszik. Titkai vannak, amiket még csak el sem tudok képzelni. Lehet, hogy elfogultság, de akkor sem félek. Úgy gondolom, bármilyen is volt a múltban, ő már egy másik fiú. Lassan kibújtam a szorításából, de nem szálltam ki az ágyból. Pár percig a szoba berendezésén futattam a szemem, majd újból az alvó fiút bámultam. Feljebb húztam a takarót, ami már a derekáig lecsúszott. Fekete tincseit pedig óvatosan a füle mögé tűrtem, ami elég hosszú volt hozzá. Voltak szálak, amik kibújtak az ujjaim között és ismét a szemébe hullottak. Fodrászhoz kellene mennie, hogy kicsit visszavágják a végét. Még sokáig aludt én pedig addig néztem, amíg a hasam ételért nem könyörgött. Rég láttam Min-t ilyen nyugodtan aludni így próbáltam nem felébreszteni, muszáj volt, hogy kimenjek valamilyen étel után kutatni. Készítettem egy gyors szendvicset, amit az asztalnál elfogyasztottam, majd egy tányérra elkészítettem egy másikat. Mivel Min még mindig aludt letettem az éjjeli szekrényre a csomagot. Végül úgy döntöttem, hogy én is pihenek még pár percet így a fiú mellé feküdtem és óvatosan összekulcsoltam a kezünket a paplan felett. El is bóbiskoltam, de amikor Min mocorogni kezdett kénytelen voltam én is ismét kinyitni a szememet. A telefonom megcsörrent így kimentem a folyosóra, hogy nyugodtan beszélhessek. Mikor visszamentem Min már felöltözött, kész volt, hogy munkába menjen.

{

- Mit akar tőlem? – kérdeztem, összeszűkített szemekkel robbantam be a csendes kávézóba az egyik félreeső asztalnál maga Jun Yeong állt előttem teljes életnagyságban. Pontosan ott volt, ahogy a telefonban elárulta. Azt hittem félni fogok, de inkább érzem magam nagyon dühösnek. Az utolsó csepp félelmem is elpárolgott, amikor szembe kerültem ezzel az undorító és alattomos emberrel.

- Csak szeretném tájékoztatni a tényekről amikkel, nincs tisztában. Jobban meg kellene válogatnia, kivel bújik ágyba. – arcán fölényes mosoly villant. Mintha csak az apám szemeibe néznék, ugyan ezt a felsőbbrendűséget tartalmazza.

- Vigyázzon, mit beszél! – korholtam, semmi köze nincs a magánéletemhez és joga sincs hozzá, hogy ilyet vágjon a fejemhez. Egyre jobban érett bennem a döntés, hogy inkább lelépek. Eleve, el sem kellett volna jöjjek. – pufogtam magamban.

- Jobban ismerem Min-t, mint bárki más. Nem hiába, én neveltem fel. – Jun Yeong egyetlen mondatával képes volt lekötni a figyelmem. Kikerekedett szemekkel bámultam a férfire. Próbáltam értelmezni azt, amit mondott, eredménytelenül.

- Ezt, hogy érti? – félve tettem fel a kérdést, mostanában egyre több dolgot kérdezek meg, amire valójában a legkevésbé sem vagyok kíváncsi, még is megteszem, mert nem dughatom homokba a fejem, tudnom kell. Aztán rajtam áll, hogy elhiszem-e vagy sem.

-  Gyerekkora óta én neveltem, tanítottam és ruháztam, olyan vagyok akár az apja, eltekintve a vérrokonságtól persze. – nevetett fel az ötvenes éveiben járó férfi, tudja, hogy nála van a fölény és 100%-ig kihasználja. Annál a szónál akadtam meg, hogy tanította. Mire tanította? Remélem nem arra, amire gondolok. Rosszabbnál rosszabb teóriák öltenek testet az elmémben. Két érzés viaskodik bennem a mérhetetlen utálat és a mérhetetlen sajnálat. Utálom Jun Yeong-ot, mert nem hagyja élni Min-t. Sajnálom, Min-t, hogy ezeken keresztül kellett mennie. És még annyi más érzés kavarog bennem.

- Mi ez? – köptem a szavakat, mikor a férfi elém csúsztatott egy dossziét. Bizonytalanul, de oldalra hajtottam a fedelét, hogy belekukkanthassak a tartalmába. Boncolási jegyzőkönyvek voltak a paksamétában. Gyilkosságokról szóltak. Nem értem miért mutatja ezt meg nekem.

- Ezek az eredeti boncolási jegyzőkönyvek, ami a rendszerben szerepel ezek alatt a nevek alatt, hogy öngyilkosság történt.

- És miért hozta el ezt nekem? Bizonyítékként, hogy megölt egy csomó embert? – kérdeztem élesen, ha nem lenne körülöttünk néző közönség, akkor most biztosan a fejéhez vágnám a sok papírt. Hogy van pofája ilyet adni?

- Tévedésben van kedvesem. Ezeket az embereket nem én öltem meg. Csak segítettem eltűntetni a nyomokat. – a férfi arcán ismét kárörvendő mosoly jelent meg. Elszakítottam a tekintetemet a férfitől és beleolvastam a dokumentumokba.

- Akkor ki volt?

- Gondolkozzon egy kicsit. Mit gondol kiről beszéltem egész végig? – utalása ködösen jutott el az elmémig. Nem akartam hinni a fülemnek. Ezeket a gyilkosságokat ő tette volna? Gyilkos. Az, aki tegnap megcsókolt és karjaival átölelt, pár éve még vér, színezte a kezeit? Ez lenne az a titkolni való? Ez esetben igaza volt, sosem szabadott volna, hogy a tudomásomra jusson.

- Nem lehet. Hogy is vehettem be egy pillanatra is, hogy amit mond az igaz. – zaklatottan álltam fel a székből, olyan hévvel, hogy az hátra bicsaklott. A zsebemből előhalásztam a kávé árát, majd otthagytam a férfit. Mikor kiléptem az utcára egy pillanatra azt hittem, hogy esik, de csak az én szememből folynak a könnyek. Nem is figyeltem melyik irányba futok, az utca képe elmosódott előttem és csak mentem előre, ameddig a lábam bírta. Tagadni akartam az egészet, azt akartam, hogy ez az egész csak egy borzalmas rémálom része legyen. Valójában sosem hagytam el az apám házát, ez a sok minden nem történt meg. Nem lettem szerelmes egy gyilkosba.

A kezemben szorongatott dossziékra néztem, mikor már kitisztult a látásom és elkezdtem tisztán gondolkodni, eszembe jutott valami. Jun Yeong most nagyon mellé nyúlt, hogy megengedte ezzel a dokumentummal sétáljak ki. Ha másért nem is hamisításért börtönbe küldöm, aztán majd egyenként az összes bűnéért megfizet. Egyenesen a bíróságra mentem, meg kellett keresnem, Oh Gu Tak-ot. Ő biztosan segít majd nekem. A szívem elszorult, amikor Lee Min irodája előtt sétáltam el, még nem állok készen arra, hogy szemtől szemben álljak vele.

Türelmetlenül toporogtam a férfi ajtaja előtt, de udvariasan meg kellett várnom, míg engedélyt nem kapok a belépésre. Mikor megkaptam, csak akkor léphettem át a küszöböt. Meghajoltam, majd szembe néztem a férfimosolygó alakjával. Nem tudtam őszintén viszonozni a gesztust.

- Il Seon, miben segíthetek? – bezárta az asztalán olvasgatott dokumentumát, majd teljes figyelmét rám fordította. Odanyújtottam neki a megkaparintott iratokat, hétköznapian elvette, majd a szemei elkerekedtek mikor meglátta a benne szereplő tartalmat. Úgy tűnt, mintha tudná mit tart a kezében, ez egy kicsit furcsa, de nem szenteltem neki nagy figyelmet.

- Ezt honnan szerezted? – meglepettnek és idegesnek tűnt.

- Az nem fontos. Ugye elég lesz ahhoz, hogy börtönbe juttassam? Mondja, hogy lehetséges. – könyörögtem a vezetőpozícióban lévő Gu Tak-nak.

- Bocsáss meg egy percre telefonálnom kell.

Bólintottam és addig kimentem a szobából. A fülemet az ajtóra tapasztottam, de semmit sem hallottam a beszélgetésből. Mi zaklathatta fel a férfit ennyire? Miután Gu Tak lefolytatta a beszélgetését, kinyitotta az ajtót, hogy beengedjen. Most már nyugodtabban festett, ez megnyugtatott. Tehát lehetséges, hogy börtönbe küldjem azt az állatot.

- Valaki szeretne veled beszélni. – nyújtotta felém a vezetékes telefont Gu Tak. Meglepetten vettem el a telefonkagylót az igazgatótól.

- Haló? – szóltam bele a készülékbe.

- Nem gondoltam volna, hogy ilyen rossz kislány leszel. Most mit tegyek veled? – a szám ó alakot formált, mikor meghallottam azt a felsőbbrendű beszédstílust. Mi folyik itt? Gu Tak igazgatóhoz fordultam, hogy válaszokat keressek, de az csak sejtelmesen elmosolyodott. Benne van? Jun Yeong-nak dolgozik? Nem akartam tovább hallgatni, ezért lecsaptam a telefont.

- Mióta? Egész végig csak megjátszotta, hogy segít nekem? Amit az anyámról mondott az is hazugság volt? – hangom egyre magasabb hangszínre szökött, ez feszélyezte a férfit, nem akarta, hogy bárki is tudomást szerezzen a korruptivitásáról.

- Valóban az anyád osztálytársa voltam. Én mutattam be az anyádat az apádnak. Meg kellene köszönnöd. Ha én nem vagyok te sem lennél.

- Fogja be! – kiáltottam dühösen. Mielőtt még valami olyat mondhattam volna, amit később megbánok, Lee Min lépett be az ajtón. Láthatóan a főnökéhez jött, ezért zavarodott össze, amikor engem is ott talált. Megragadtam az alkalmat és elrohantam a nyitott ajtón keresztül. Senkiben sem bízhatok meg? Miért történik ez velem? Sosem volt egy igazi barátom sem? Én csináltam valamit rosszul?

- Il Seon! – kiáltott utánam Min, elkapta a csuklómat mielőtt még kiléphettem volna a bejárati ajtón. Megálltam, de nem mertem a szemébe nézni, nem fordultam meg. Csak remélni tudom, hogy nem akar arra kényszeríteni, hogy rá nézzek. Nem menne. Még nem.

- Eressz el. Most nem alkalmas. – hangom hidegen csengett, Min valószínűleg meglepődött ezért eresztett el ilyen gyorsan. Még nem állok készen arra, hogy beszéljek vele, így kaptam az alkalmon és eljöttem. Beszálltam a legelső taxiba és bemondtam azt a címet, ami elsőként eszembe jutott.

Sziasztok! J Ha tetszett a rész kérlek, hagyj egy pipát a bejegyzés alatt. Csak annyi a dolgod, hogy az ’elolvastad?’ kérdés után található igen melletti kis négyzetre kattintva hagysz nekem egy pipát. Nagyon szépen köszönöm!