6. I don’t know you anymore. You pretend like you don’t know me either.

6.FEJEZET

Csak most érzem igazán a tegnap este hatását. Hajnali kettő után ágyba kerülni nem éppen tanácsos, ha másnap korán kell kelned. A fürdőbe vánszorogtam, hogy megmossam az arcom, hátha akkor éberebb leszek. Szétnéztem a hűtőben és úgy döntöttem, hogy egy egyszerű pizzát fogok készíteni. Hamar megvolt, összedobtam a tésztát majd rápakoltam a különböző hozzávalókat és az előmelegített sütőbe tettem. Amíg vártam, hogy az étel elkészüljön csináltam magamnak egy forró kakaót, aztán pedig eszembe jutott, hogy talán Lee Min-nek is jól esne. Ilyenkor már fel szokott ébredni, bár azt hiszem érthető miért nincs még itt, mivel ő is nagyon későn feküdt le. Útra készen felöltözve lépett ki az ajtaján, ahogy megszoktam tőle negyed órával később. Amikor a pizza megsült szeletekre vágtam és letettem az asztalra. Vigyoromat szabadjára engedve ültem le az asztalhoz és végigsimítottam a tegnap megvett asztalterítőn. Lee Min nem szentelt ennek az apróságnak annyi időt, mint én, hamarabb hozzálátott az evéshez.

- Finom volt? – kérdeztem nagy szemekkel vizslatva. Sosem mondott semmit a főztömre eddig. Finom vagy rossz, vagy sós, fogalmam sincs.

- Kellemes. A bátyám is hasonló íz világban főz. Rá emlékeztet.

Ezért tűnt olyan lenyűgözöttnek a minap. Tényleg kellemes emlékeket elevenített fel ezért volt olyan elgondolkodott.

- Ezt jó hallani. Tudod, a lányok néha szeretik, ha megdicsérik a ruháját vagy a főző tudását. Tudom, hogy nem nagyon vagy az a fajta, de egyszer kétszer kivételt tehetnél a kedvemért. – mutató és hüvelykujjammal mutattam rá a kis mennyiségre.

- Öltözz fel, bemegyünk a bíróságra, hogy megnézzük a felvételt. Gondolom, azt tudod, hogy az ügyet elvesztettük, amin dolgoztunk. A cég megúszta.

- Sejtettem. – morogtam egykedvűen. Ezt a csatát ők nyerték, de a háborút nem. Átöltöztem és indulásra készen álltam a bejárati ajtó előtt, addig, amíg Lee Min ki nem hozta a szobájában felejtett aktatáskáját. Már a kocsiban ültünk, amikor megszólalt a telefonom. Megijedtem, elég rég óta nem kerestek már telefonon, így kíváncsian halásztam elő a zsebemből. Ám amikor megláttam a kiírt számot a vér is megfagyott az ereimben.

- Apa? Mit akar az apám? – a hangomból érződött a pillanatnyi pánik, a telefonom pedig csak tovább csörgött a kezemben.

- Nem veszed fel? – kérdezte az ügyvéd a vezetőülésről én pedig nemlegesen ráztam a fejem. Eszem ágában sincs. Apa sosem volt kitartó vagy türelmes így a csörgés hamar abbamaradt. A telefonom pedig kiírta a nem fogadott hívást.

- Bármit is akart mondani, jobb, ha nem tudom. – ráztam meg a fejem, hátha azzal feloldódik a pillanatnyi bénultságom. Ez most nagyon meglepett. Utoljára akkor beszéltünk telefonon, amikor anyával kapcsolatban hívtam, még csak nem is keresett, mi lelte hirtelenjében?

A bíróságon ugyan az fogadott, mint legutóbb. Furcsa pillantások, de túlságosan lefoglaltak a gondolataim, hogy jelenleg zavarjon. Érdekes módon a felvétel hiányzott, de az aktát megtaláltuk az ügyről. Hogy láttam az ügyiratot eszembe jutott a tárgyalás. Megjegyeztem mivel elég érdekes volt a maga módján. Arról szólt, hogy a lány, akit elraboltak megkerült és visszatért a szüleihez. A szülők vádat emeltek egy férfi ellen, akit az elrablónak hittek, de a lány nem erősítette meg, sőt cáfolta, hogy ő lett volna az, a későbbiekben, így az ügy azzal zárult, hogy mindenki szabadon hazamehetett. Nagyon furcsa tárgyalás volt. Elmeséltem a részleteket, amikre emlékeztem az ügyvédnek, de valahogy a férfi arcára nem tudtam visszaemlékezni. Tudom, hogy ismerős volt már akkor is, de régen láttam ahhoz, hogy felismerjem.

- Az felettébb gyanús, hogy nincs meg a tárgyalás videó felvétele. Ez azt jelenti, hogy van valami azon a videón, ami a vádiratba nincs beleírva és az a valaki nem akarja, hogy bárki tudjon róla. – tanakodtam és átböngésztem még egyszer az iratokat, hátha még is eszembe jut valami, de nem így történt.

- Szerintem a férfi, akit titokban akarnak tartani. Rákerestem a dokumentumban szereplő névre, de azt írja ki, hogy nincs ilyen nevű férfi. Pedig mindenki, aki részt vett már tárgyaláson az adatbázisban szerepel. – szólalt meg a computer mögött pötyögve. – Ezt az eljárást nem lehet átugrani. Nagyon okosnak kell lenni hozzá. – folytatta, ide-oda járatta a tekintetét a képernyőn, biztosan olvasott valamit.

- Hát itt vagytok. – nyitott be az irodába Gu Tak, a bíróság vezetője. Mindketten illemhez mérten köszöntünk. – Valójában most hozzád jöttem Il Seon.

- Hozzám? – kérdeztem vissza meglepődötten.

- Beszéljünk négyszemközt vagy Lee Min is hallhatja? – kérdezett rá udvariasan a férfi, mire bólintottam, hogy most is elmondhatja. – Az apád meglátogatott ma. – ejtette ki a szavakat a száján én pedig nem igazán tudtam mit mondjak erre.

- Mit akart? – kérdeztem rá.

- Megkérdezte, hogy volt-e közöd a gyógyszergyártó cég ügyéhez. És, hogy ha találkozom, veled mondjam meg, hogy az édesanyád üdvözöl. – át adta a szavakat, ezzel nem is tudja mennyire megijesztett. Azonnal hívtam a külföldi kórház telefonszámát. Remélem semmi sem történt és anya jól van. Apa nem lehet ennyire kegyetlen. Idegesen doboltam a lábammal és vártam, hogy végre fogadják a hívást. Amint a hívás elindult meg sem váram a nő monoton szövegét.

- Kim Sue lánya vagyok, csak érdeklődnék, hogy minden rendben van-e. – próbáltam gördülékenyen beszélni, de érezni lehetett a hangomon, hogy ideges vagyok.

- Persze, természetesen jól van, nem kell aggódnia. Óh, igen, pár hete volt egy látogatója, egy férfi. Nagyon rendes volt, adományozott a kórháznak. – beszélt az angol nő mézes mázas akcentussal.

- Értem, köszönöm. – zártam rövidre a beszélgetést és kinyomtam.

- Álszent disznó. – mérgelődtem. Ez egy figyelmeztetés? Hogy ne ártsam magam bele az ügyleteibe? Komolyan az anyámmal akar sakkban tartani, ez egy nagyon aljas húzás. Tudja, hogy mindent megtennék érte.

- Mi történt? – kérdezte Gu Tak értetlen tekintettel, persze, hiszen fogalma sincs arról, hogy az anyám jelenleg kórházban van.

- Nem fontos. Köszönöm, hogy elmondta. – hálálkodtam, de őszintén nem nagyon éreztem emiatt hálát. Lerogytam a kanapéra és kifújtam a bent tartott levegőt. Ezúttal rendesen rám ijesztett. Gu Tak elnézést kért tőlünk a zavarásért majd angolosan távozott. Kezet éreztem ránehezedni a fejem búbjára, majd ez a kéz meleg tenyerével követve a hajam vonalát, megsimogatta a fejemet. Összezavarodott tekintettel néztem fel Lee Min-re, aki akkor már mellettem állt.

- Kivételt tettem a kedvedért. – indokolta meg a tettét a reggelinél elhangzott beszélgetésre utalva. Ez azt jelenti, hogy hallja, amit mondok, csak nem méltat válaszra. Szóval most kedves akart lenni? Ez egy kicsit kínos szituációt szült, de rendes gesztus tőle.

- Köszönöm. – mosolyodtam el szélesen. Többször szeretném ezt az oldalát látni. Képes ő a közömbösségen kívül másra is.

- Az anyukád jól van? – kérdezett rá, amikor az anya szót kiejtette, hallottam a hangjában megbúvó szomorúságot. Hiszen neki kiskora óta nincs anyukája.

- Egyelőre igen. Nagyon furcsa volt. Az ottani nővér azt mondta, hogy az apám adományozott a kórháznak.

- Ennek tényleg nincs értelme.

- Én azt hiszem értem a lényeget. Ez egy figyelmeztetés volt, hogy fejezzem be a kutakodást.

- És be fogod?

- Kizárt! Csak még inkább arra ösztönöz, hogy leckéztessem meg ezt a mocskot. Lehet, hogy nem a saját kezével ölte meg őket, de nagyon sok ember halt meg miatta és ez még csak egy dolog, amiről tudok. Kitudja mit tett még tönkre és fog az országban, amíg a Hamil Group az övé.

- És mit tervezel tenni ellene?

- Miért van ennyi kérdésed? – vágtam vissza, de a komoly arcom csak mosolyba váltott át, amikor észrevettem, hogy elvesztette a beszélgetés fonalát. Azt hiszem tökéletesítettem Lee Min összezavaró technikámat, csak fel kell tennem egy váratlan kérdést. Mivel a gyógyszergyártásos ügyről le kellett szállnunk Lee Min új ügyet kapott, de ehhez nem kellett neki a segítségem, így míg ő dolgozott én a kanapén elterülve olvasgattam, ami éppen a kezem ügyébe került. Néha a szorgosan dolgozó fiúra pillantottam aztán folytattam az olvasást. Ha ezt tudom, akkor elhozok egy regényt. Egyre unalmasabb itt ülnöm. Az unalmas csendet az ügyvéd telefonja törte meg. Kíváncsivá tett, hogy ki hívta fel, mivel az arckifejezése egészen rejtélyes volt.

- Busan-ba? Holnap? – szólalt meg az ügyvéd, de nem hozzám beszélt, hanem a vonal túlsó végénél lévő személyhez. – Lesz egy vendégem, ha nem probléma. – folytatta egy kis szünet után, ekkor rám nézett. Busan? Tehát én is vele megyek Busan-ba? – Ő csak egy .. kolléga. – az utolsó szót egy kis gondolkodási időt követően ejtette ki. Jobban belegondolva, kollégák vagyunk, de nem hivatalosan. Végül is még sem mondhatja azt, hogy a szobatársa vagyok.

Még beszéltek pár mondatot, aztán bontották a vonalat. Érdeklődve figyeltem a fiút, vártam, hogy engem is beavasson a részletekbe.

- Ki volt az? – kérdeztem égető kíváncsisággal a hangomban.

- A bátyám. Van egy esete, amihez segítségre van szüksége ezért Busan-ba megyünk holnap.

- Esete? Tehát gyilkosság? És te miért kellesz oda? Pláne én? – értetlenkedtem. Tudtommal egyikünk sem nyomozó. Viszont úgy tűnik Min testvére az. Ez egy újabb meglepetés.

- Nem hagyhatlak otthon. Emlékszel még a levélre, amit a küszöbön hagytak? Mi lesz, ha amíg távol vagyok, esetleg megint írogatni támad kedve? Vagy esetleg meglátogatni téged?

- Milyen lovagias, köszönöm, hogy aggódsz a biztonságomért. De azt még nem árultad el mihez kellesz te a testvérednek. – váltottam gyorsan témát, nem szívesen jut eszembe az az eset.

- A bátyám nagyon okos, nagyon ritkán akad el a nyomozás során. Több szemszögre van szüksége, hogy megoldja az ügyet. Védő ügyvéd vagyok, a bűncselekmény a szakterületem.

- És meddig maradunk? – tettem fel egy, a soron következő másik fontos kérdést. Holnap dolgoznom kellene a pékségben, de ezek szerint ez nem így lesz.

- Amíg az ügy tart.

- Min! Tudod, hogy a pékségben dolgozom. Hogy néz már ki, hogy egy hete, ha dolgozom ott és már is szabadságot kérek. – bosszankodtam, tényleg nagyon kellemetlen lesz. Nagyon rendes a főnököm, de még is csak szemtelenség ilyet kérni már is.

- Ez nem az én problémám. – vont vállat a fiú. Áh, igen, a semleges Lee Min. Már vártam mikor tér vissza.

{

Nagyon kellemetlen volt felhívni a főnökömet, hogy szabadságot kérjek. Szerencsém van, hogy annak az öreg hölgynek arany szíve van. Kissé kedvetlenül álltam hozzá az utazáshoz, pedig még sosem jártam azelőtt Busan-ban. Ezzel szemben nincs okom jókedvvel hozzá állni, még is csak egy gyilkosság miatt juthatok el oda. Az utolsó ruhadarabokat tuszkoltam bele a bőröndömbe, amikor Lee Min bejött a szobámba, hogy közölje, indulnunk kellene, hogy délutánra odaérjünk.

- A testvéremmel és a barátnőjével fogunk együtt ebédelni amint odaértünk, szóval ne egyél sokat. – tájékoztatott a fiú a kocsiban, épp amikor majszolni kezdtem a szendvicsemet.

- És ezt csak most mondod? – majdnem félrenyeltem a falatot. – Ha hamarabb mondod esetleg szebben felöltöztem volna. – panaszkodtam. Ilyenkor azt hiszem pofon kéne vágni, néha nagyon is látszik, hogy gazdag családból származom. Vannak dolgok, amiken nehéz változtatni.

- Teljesen rendben van, amit most viselsz. – mondta, de rám sem nézett, az utat figyelte. Szerintem azt sem venné észre, ha egyáltalán nem lenne rajtam ruha. Vagy észrevenné, csak nem érdekelné. Ezek után a kezembe vettem a regényem és olvasni kezdtem, legalább így eltelik ez a hosszú kocsikázás. És ha lefoglalom magam, nem mardos az idegesség, amiért találkozni fogok Lee Min testvérével.

{

Cha Ji An, Lee Min testvérének a barátnője kedves mosollyal fogadott. Lee Hyun maga a testvér egy kicsit konzervatívabb volt és kissé gyanakodva méregetett, de mindvégig udvarias volt. Eléggé feszélyezett a helyzet, így amikor leültünk ebédelni alig bírtam valamit lenyomni a torkomon. Ahogy megszoktam Min egyből az esetről kérdezte, amiért idejöttünk.

- Az asztalnál nem illik gyilkosságokról beszélni, azt hiszem ezt már korábban is megbeszéltük. – mondta Lee Hyun, aki valamilyen régi emlékre utalt vissza, de biztosan nem volt boldog pillanat elnézve a fiúk viselkedését.

- Hogyan ismerkedtetek meg? – terelte a témát Cha Ji An, ám az én szempontomból a legrosszabb irányba.

- A kocsimban.. – kezdte el a fiú nyugodt arckifejezéssel, én pedig amilyen gyorsan csak tudtam a szája elé tettem a kezem, hogy ne folytassa. Az arcom vörös színt vett fel, egyre kínosabb lett ez a szituáció. A legrosszabb pedig, hogy Lee Min ebből semmit nem vett észre.

- Inkább beszélgessünk gyilkosságokról. – nyögtem ki zavarba jötten. Nem akarom, hogy tudják, hogyan ismerkedtünk meg, ha tehetném én is elfelejteném azt a pillanatot. Úgy látszik csak én éreztem kínosnak a szituációt, mivel mind két vendéglátónk felnevetett a jelentre. Elvettem a kezemet az ügyvéd szájáról, majd visszahelyezkedtem a székembe.

- Meglepődtem, amikor megláttalak titeket, a telefonban nem említetted, hogy a vendéged egy nő lesz. – szólalt meg a testvér az öcséhez intézve a szavait, de közben vetett egy pillantást rám is. Miért vagyok olyan nagy szám? Sosem látták még másik nővel vagy mi? Hú, ez nagyon rosszul hangzik, még kimondatlanul is.

- Nem találtam fontosnak. – válaszolt a mellettem ülő. Hát igen, mit is vártam. Hiszen én sem tekintek, rá férfiként ő miért tekintene rám nőként? Még is olyan kellemetlen érzés. Bántja a büszkeségemet, hogy nem vesz emberszámba.

Miután ez a felettébb kínos ebéd véget ért a két fiú elment, hogy megnézzék a helyszínt én pedig itt maradtam Lee Hyun barátnőjével.

- Ne haragudj Hyun miatt, tudod a modora sosem volt éppen jó. – nevetett fel a lány, próbálta oldani a megfagyott hangulatot.

- Semmi gond, már megszoktam a testvérétől. – legyintettem és viszonoztam a felém küldött mosolyt. Le sem tagadhatnák, hogy testvérek azok ketten.

- De tényleg kíváncsi lennék, hogyan érted el, hogy Min megtűrjön a közelében. Gondolom észrevetted, hogy nem egy barátkozós típus.

- Igen, elég nehéz lenne nem észrevenni. – bólogattam. – Igazából van egy közös ügyünk, így kénytelen velem együtt dolgozni. Valószínűleg csak ezért. – meséltem a mellettem sétáló lánynak.

- Azért szeretném, ha óvatos lennél vele. Időnként ellenőrzöm és úgy láttam, hogy semmi törvénytelent nem követett el az utóbbi időben, de ne lankadjon a figyelmed. – úgy hangzott, mint egy figyelmeztetés és tele volt burkolt kifejezésekkel, amiket én nem érthetek, mivel nem vagyok tisztában a fiú múltjával, csak egy apró részletével.

- Sosem tett vagy mondott nekem semmit fenyegető szándékkal. Nem fogok tartani Lee Min-től, mert nem adott rá okot. – magyaráztam magabiztosan. És ehhez tartani is fogom magam. Mindenki azt akarja, hogy tartózkodjak tőle, még a saját agyam is ezt sugallja, de ha én nem vagyok mellette, akkor senkije nincs.

- Esetleg.. nem érzel iránta valami többet, mint egy kolléga? – kérdezte meg óvatosan, mire hangosan felnevettem. Ez még viccnek is rossz.

- Az, hogy a pasikkal foglalkozzak jelenleg az utolsó teendőm a listán. Nincs köztünk semmi és nem is lesz. – ráztam a fejem nemlegesen. El sem tudom képzelni, milyen párost alkotnánk együtt.

- Annyira ne legyél biztos ebben. Én is így gondolkodtam egy éve, de aztán feltűnt Hyun. Hihetetlenül idegesítő ember volt akkoriban. – mosolyodott el nosztalgiázva. Cha Ji An elmesélte nekem, hogyan jöttek össze, az akkori nyomozásukról is beszélt, így megtudtam pár fontos részletet, amit eddig Min nem árult el.

- Várj, az mondod, hogy Jun Ho vagyis Jun Yeong egy személy és patológus volt? – vázoltam fel a gondolatmenetet.

- Igen így van. Miért?

- Már találkoztam azzal az emberrel. – válaszoltam elhűlve.

- Miről beszélsz? Mikor? – a hangja aggodalommal telt meg. Érthető is volt, éppen most vallottam be, hogy találkoztam egy sorozat gyilkossal.

- Az apám fogadta fel a tanáromnak, de csak egyszer tartott nekem órát. Antropológiát tanított nekem 2 éve lehetett azt hiszem.

- Azóta nem is láttad?

- Nem.

- Figyelj, megadom a számom, hívj fel, ha bármi baj adódna. Nem ígérem, hogy azonnal ott termek, de legyen, akihez fordulni tudsz.

Telefonszámot cseréltünk én pedig megköszöntem, és azt is hozzá tettem, hogy remélem, nem kell emiatt majd zavarnom.

- A fiúk mit csinálnak? – kérdeztem összevont szemöldökkel, amikor egyre közelebb értünk a tetthelyszínhez.

- Rekonstruálják a történteket. Ilyenkor nem érdemes zavarni őket, mert a saját kis világukban vannak. – magyarázta a rendőrnő. Végül azt is megtudtam, hogy a testvére Min-nek nem igazi rendőr csak tanácsadó.

- Mielőtt még odaérnénk. – állítottam meg a könyökénél fogva Ji An-t. – Ne említsd meg senkinek, hogy találkoztam azzal az emberrel.

- Nem akarod, hogy Min aggódjon érted? – mosolygott rám sokatmondóan, de megráztam a fejem.

- Biztos, hogy nem aggódna értem. Annyira nem vagyunk jóban. Csak szeretnék előbb, rájönni valamire. Megtennéd ezt nekem? – kértem szívességet.

- Persze. – bólintott a lány és végül csatlakoztunk a fiúk társaságához. A nap fennmaradó idejében az üggyel foglalkoztak a többiek én pedig csak hallgattam a fejleményeket. Nem igazán lehettem a többiek vagy Min segítségére.

Későre járt az idő, Min-nel a kihalt utcákon sétálgattunk, fogalmam sem volt merre megyünk én csak követtem a fiú lépteit. Egyszer csak a Busan-i temetőben találtam magam. Megfordult a fejemben, hogy magára hagyom erre az időre Min-t, de túlságosan féltem volna egyedül a sötétben így inkább csendben ballagtam mögötte. Letérdelt a szülei sírja mellé és elhelyezte a virágokat, amiket eddig a kezében szorongatott. Háttal állt nekem, így nem láthattam a meggyötört tekintetét. Jobb kezét végighúzta az arcán. A könnyeit törölte volna le? Rosszul éreztem magam, azért, hogy látnom kell ezt az oldalát is. Olyan sebezhetőnek tűnt ebben a pillanatban és olyan szomorúnak, hogy nem bírtam tovább ölbe tett kézzel nézni. Tettem egy lépést felé, de aztán megtorpantam. Ha odaérek, mit csinálok? Megölelem? Mondjak valamit? Egyiktől sem érezné jobban magát így végül nem mozdultam. Lee Hyun felajánlotta nekünk, hogy nyugodtam ottmaradhatunk a házában éjszakára, de Min nem akart, így egy hotelben fogjuk tölteni az éjszakát. Egy kétágyas szobát kaptunk, ami a második emelten volt. Csendben ballagtunk fel a szobánkba, egész este nem szólalt meg egyikünk sem. Nem éreztem helyén valónak, főleg a temetői látogatást követően. Nem akartam megzavarni Min-t, mivel látszott, hogy nagyon máshol járnak a gondolatai. Hamar lefeküdtem aludni, de nem jött álom a szememre. Kimentem a konyhába, hogy igyak valamit, amikor megláttam Lee Min-t az erkélynél. Úgy döntöttem, hogy odamegyek hozzá. A hideg szél nagyon rosszul esett a benti meleghez képest és a pulóver sem volt elég, hogy megvédjen a hidegtől. Vajon mióta lehet itt kint a hidegben?

Észre sem vette, amikor odasétáltam mellé. Kipirosodott keze az erkély korlátjába kapaszkodott a szemében pedig le nem folyt könnyek csillogtak. Mielőtt még meggondolhattam volna magam az erkélyt markoló kezéért nyúltam és megszorítottam azt. Hideg volt, mint a jég. Min ekkor nézett rám először. Meglepetésemre nem húzta el a kezét a tekintetével a messzeséget bámulta és hagyta, hogy fogjam a kezét. Ujjbegyemmel a kézfején simítottam végig párszor azt akartam, hogy végre megnyugodjon.

- Menjünk be, nagyon hideg van. – szólaltam meg pár perc múlva. Nem engedtem el a kezét inkább annak segítségével húztam be a fűtött szobába. – Nem fázol? – kérdeztem, de csak nemlegesen megrázta a fejét. 

Sziasztok! J Ha tetszett a rész kérlek, hagyj egy pipát a bejegyzés alatt. Csak annyi a dolgod, hogy az ’elolvastad?’ kérdés után található igen melletti kis négyzetre kattintva hagysz nekem egy pipát. Nagyon szépen köszönöm!