15.FEJEZET
Idegesen doboltam a lábammal, amíg vártam, hogy az apámat
elővezessék. Bilincsben és börtönegyenruhában látni nehéz volt, hiszen eddig
mindig öltönyt viselt. Most pedig egy üzletember helyett egy bebörtönzött férfi
lett. Rossz apa volt és még rosszabb férje az édesanyámnak, még sem tudom
gyűlölni hiszen, miatta létezem.
- Már mondtam neked, hogy ne látogass meg itt. Nincs itt
keresnivalód. – még csak nem is köszönt, zord szavaival belém rekesztette a
saját szavaim. Csak néztem rá, és próbáltam összeszedni a gondolataimat.
- Miért nem adod fel őt? Félsz tőle? Megfenyegetett? –
tettem fel a kérdéseimet egymás után, könyörögve néztem az apám szemeibe, ami
semmit nem tükrözött vissza.
- Többet nem foglak fogadni szóval ne gyere vissza. És
vigyázz magadra. – tette hozzá az utolsó mondatot vonakodva.
- Ezt hogy érted?
- Sose legyél egyedül, menj a forgalmas utakon és kerüld el
azt az ügyvédet. Bajt hoz a fejedre. – folytatta tovább, mintha meg sem
hallotta volna a kérdésemet. Nem értem, hogy mire fel, mondta el ezeket, de
rosszat sejtek. – Végeztem. – mondta az apám az őröknek, akik kikísérték, hiába
szólongattam az apámat nem fordult hátra.
Gyalog indultam el vissza a városba, amikor egy kocsi
lefékezett mellettem. A múltkori elrablásom óta igen érzékenyen érintenek a
sötét kocsik ezért azonnal futásnak eredtem és a sejtésem beigazolódott, amikor
lépteket hallottam. Az apám mintha tudta volna, ezért akarta, hogy egy
forgalmas úton menjek vissza. Egyre lassultam, ahogy már nem bírtam a tempót
tartani a lépteket pedig egyre közelebb éreztem magamhoz. Pisztoly dörgését
hallottam, majd éreztem, ahogy erős fájdalom terjed szét a lábamban.
Elvesztettem az egyensúlyomat és elhasaltam a földön. A lábamhoz kaptam a
kezem, amiből meleg ragacsos folyadék ömlött szüntelen, ahogy egyre több vért
veszítettem annál homályosabb kezdett lenni a látásom.
Mikor magamhoz tértem egy padláson feküdtem, a lábamat
bekötözték, de a vérzés nem állt el. Fájdalom ittasan felnyögtem, ahogy
próbáltam felülni. Tompán lüktet folyamatosan a végtagom, egyre
érzéketlenebbnek tűnik még is pokolian fáj. Valaki lelőtt. El fogok vérezni, ha
nem talál rám senki. A szemem könnyekkel volt tele a reménytelenségtől valamint
a mérhetetlen fájdalomtól, amit éreztem.
- Sajnálom, hogy ilyesmihez kellett folyamodjak, de nem
hagyhattam, hogy meglépj. – szólalt meg egy ismerős hang egy nyikorgó
ajtócsapódás kíséretében. A látásom még mindig ködös volt az erős vérzéstől, de
ezer közül is felismerném ezt a hangot. Jun Yeong.
- Azt még elfogadtam, hogy Hyun szerelmes lett egy rendőrbe,
de nem gondoltam volna, hogy Min-nek is el lehet csavarni a fejét. Azt hittem
hasonlóak vagyunk, de talán még sem.
- Maga egy szörnyeteg, ne hasonlítsa magát Min-hez. – köptem
a szavakat, egyre nehezebben sikerült ébren tartanom magam és fáztam is.
- Ezt nem kellett volna. – mondta a férfi, majd megpofozott.
Éreztem a fémes vért a számban és a sajgó álkapcsom egy pillanatra elvonta a
figyelmemet a vérző lábamról. Totál káros állapotban voltam.
- Mit akar tőlem? – kérdeztem a könnyeimmel küszködve. A
testem remegett a félelemtől és a hideg is rázta. A seb elfertőződhetett és
most lázam van, ha nem lennék az, nem lennék ilyen bátor.
- Az elején csak meg akartalak ölni, de most már rá akarok
jönni, hogyan érted el, hogy Min téged válasszon.
- Fogalmam sincs. – vallottam be őszintén. Ébren kell
maradjak, nem aludhatok el. – Min el fog jönni értem. – mondtam.
Kétségbeesettem kapaszkodtam a hitbe, hogy el fog jönni értem és akkor
mindennek vége lesz.
- Azt nem hinném. Itt senki sem fog téged keresni. – rázta a
fejét a férfi lesajnálóan. Eszembe se jutott, hogy dühös legyek, a vérveszteség
teljesen tompává tett.
- Ugye nem akarsz meghalni? Még nem lehet, szükségem van
arra, hogy megkapjam a válaszaimat. – lábával lökött egyet a testemen, amivel
elérte, hogy ismét elhasaljak a padlón, közel jártam hozzá, hogy elájuljak,
ismét.
Újból magamhoz tértem egy másik helyiségben. Egy ágyban
feküdtem a kezem pedig oda volt kötözve az ágy lábához. A sebemre egy újabb
kötés került, ami még nem vérzett át. Megnyaltam kiszáradt ajkaimat, majd
nehézkesen fordítottam a pozíciómon, hogy belássam a szobát. Lejjebb csúsztam
az ágyon és a fogammal próbáltam meg átrágni a ragasztó szalagot, amit
körbetekertek a kezemen, de túl erős volt. Lépéseket hallottam, így
visszapozícionáltam magam a korábbi pózba. Jun Yeong egy pohár vizet tett le az
éjjeliszekrényre és dobott bele egy szívószálat. Szomjasnak érzem magam, de
biztosan nem fogom a tudtára adni.
Kezével félresöpörte a hajamat és egy kendővel letörölte az
izzadságot a homlokomról, nem mozdultam, nem akartam ismét feldühíteni.
- Igyál, és utána folytathatjuk a beszélgetésünket. –
mondta, majd felém tartotta a szívószál végét. Lassan kortyoltam párat, aztán a
víz visszakerült a szekrényre.
- Elég sápadtnak tűnsz, ha még este élni fogsz, váltok ki
neked Anti hisztamint. – tanakodott Jun Yeong hangosan. Úgy éreztem mindjárt
elhányom magam. Szédültem és forgott velem a világ. Mi lesz velem, hogy ha
Min-ék nem érnek ide időben? Tényleg meg fogok halni?
- Ne aggódj kedvesem, orvos féleség volnék. Életben tudok
tartani egy embert, hogy ha úgy akarom.
Inkább vérzek el, minthogy egy ilyen ember mentsen meg. –
futott át a gondolataim között. Én csak azt akarom, hogy legyen vége. Jun Yeong
hamarosan kiment a szobából, ekkor ismét lehajoltam a ragasztószalaghoz, hátha
ki tudom rágni ha, próbálkozom. Amiért a fejem lefelé lógott még inkább
szédülni kezdtem, de nem hagytam abba rágtam, téptem, haraptam.
Tompán dulakodás nyomait hallottam meg az ajtón túlról.
Utolsó erőmmel szakítottam el a kezemet fogságban tartó anyagot. Az
erőkifejtéstől legurultam az ágyról és a fejem hatalmasat koppant a padlón épp
mikor valaki benyitott a szobába. Tompán éreztem, hogy valaki rázogatja a
vállamat, de túlságosan fáradt voltam, hogy kinyissam a szemeimet. Mielőtt még
elájultam volna, arra gondoltam: szóval még is meg fogok halni.
{
Mikor lassan ébredezni kezdtem az orromba bekúszott a
fertőtlenítő szaga, csipogó hang és halk beszélgetés ütötte meg a fülemet. A
kezem izmai megrándultak, így éreztem, hogy valaki fogja a kezem. A szememet
még nem nyitottam ki, csak csendben hallgatóztam. Jól esett a csendet és a
monoton zajokat hallgatni, olyan nyugodt volt. Egy halk nyögés kíséretében
nyitottam ki a szemeimet, aminek hatására három szempár szegeződött rám. Ji An
szemeiben ki nem csordult könnyek csillogtak és azonnal elmosolyodott, ahogy
találkozott a tekintetünk. Hyun kicsit tisztességesebb távolságból figyelt és
halvány mosollyal nyugtázta ébredésemet. Megszorítottam Min kezét és hagytam,
hogy egy kósza könnycsepp leguruljon az arcomon. Mondani akartam valamit, de az
ajkaim teljesen ki voltak száradva. Ekkor az orvos lépett be, hogy
megvizsgálhasson.
- Amikor behoztuk ájult volt a vérveszteségtől, jó látni,
hogy kezd visszatérni a színe. – mosolyodott el az ötvenes éveiben járó
szakorvos. – Vérátömlesztést kapott és elláttuk a sebét, műtétkor kivettük a
golyót. Enyhe agyrázkódása is van, ezért normális, ha szédül egy kicsit. –
magyarázta az orvos.
- Mi történt Jun Yeong-gal? – kerestem a többiek tekintetét.
- Nem kell aggódnod. – szorította meg a kezemet Ji An
közelebb lépve az ágyamhoz. – Elkaptuk, most már vége.
Sziasztok!
J Ha tetszett a rész
kérlek, hagyj egy pipát a bejegyzés alatt. Csak annyi a dolgod, hogy az
’elolvastad?’ kérdés után található igen melletti kis négyzetre kattintva
hagysz nekem egy pipát. Nagyon szépen köszönöm!

Te.jó.isten.Hát ez nagyon izgalmas volt,csak azt sajnálom hogy nem hosszabb.köszönöm a részt.*^*
VálaszTörlésKöszönöm, hogy elolvastad. :) Sajnos ez a pár befejező rész sokkal rövidebbekre sikerült, mint a korábbiak.
Törlés